Valaki mondja meg,...?!

Én szeretem az hinni, hogy minden mindennel összefüggésben áll.
Biztonságérzetet ad, hogy úgy vélem, minden velem történő események valamilyen célja van, ami hozzájárul a kozmikus egyensúly fenntartásához.

A legtöbb esetben hamar meglátom a dolgok közti összefüggéseket, szépen láncra tudom fűzni az eseményeket és hamar levonom a tanulságokat.
De most bajban vagyok.
Történt ugyanis egy hete, hogy hirtelen felindultságból mind az ötünk ágyneműjét kicseréltem és mosásban raktam.
Általában úgy szoktam, hogy előbb a mi fekhelyünkön cserélek, aztán mikor az lement a mosásban, fiúkén, hogy ne nagyon torlódjon össze a mosnivaló, de most azt gondoltam, képes leszek megbírkózni ennyivel is.
Még ki sem teregettem az összeset, amikor Tomi beteg lett, és szépen lehányta, előbb a saját, majd az én párnámat is.
Én nem kicsinyeskedtem, mindkettőnknél teljes cserélt eszközöltem.
Másnap Ivánra jött rá a rosszullét, aminek eredményeként újabb két garnitúra ágynemű (inkluzíve lepedő) ment a szennyesbe.
András is beteg lett, de ő gazdaságos gyerek, egy ágynemű darabot sem koszolt be.
Megtette helyette Iván, aki tetemes mennyiségű rostos almalé elfogyasztása után megmutatta, miért is nem érdemes kisgyereknek tetemes mennyiségű rostos almalét adni.
Aki nem tudná, annak elárulom; azért, mert ez olyan jó hatással van az emésztésére, hogy egy éjszaka alatt három garnitúra ágyneműt is képes elhasználni.
Hát, ha jól számoltam ez egy hét leforgása alatt 12 garnitúra ágynemű (inkluzíve lepedő) fel,- és elhasználását jelenti.

Mindegy, én szépen kimostam, kiteregettem mindahányat, és ez jól is van így, de azért örülnék neki ha valaki végre megmondaná, hogyan járult hozzá az én 12 garnitúra ágyneműm (inkluzíve lepedő) a kozmikus egyensúly fenntartásához?!

Allons enfants de la Patrie....!

Bár a szabadság még korlátozott, de egyenlőség és testvériség az van fiúk között.
Elsősorban egyenlőség de abból az sem az a francia forradalomi...
Nem vezérli őket semmilyen társadalomjobbító, sanyarú néptömegeket felemelő eszme. Náluk az egyenlőség a másik orráig terjed, pontosabban addig, hogy a másik se kapjon többet, jobbat, mint ő.
Talán jobban illene rá az "önzőség" elnevezés.

Tomi, és András mértéktartó; pontosan számon tartják, ki hány darab csokit, mennyi puszit és egyéb javat kapott és ha valamelyik igazságtalanságot fél felfedezni, rögtön szól.
Iván ilyen tekintetben mértéktelen, neki nem kell centivel a kezemben bizonygatni, hogy pont ugyan olyan magasan áll a kakaó a poharában, mint bátyjáéban. Nem, ő nemes egyszerűséggel azt hiszi, hogy mindig a másiknál van a finomabb étel, a jobb játék és az érdekesebb könyv. És vélt - vagy valós- egyenlőtlenséget saját kezével, és éktelen visítással akarja orvosolni.

Az egyenlőség iránti vágy tehát kódolva van a génekben, és ez a ősi ösztön néha felül írja a józan ész által diktáltak, ami különös történetek szül nálunk is. Tomi megbetegedett és kókadtan feküdt a kanapén. András egy darabig nézegette, majd, felháborodva odajött hozzá,
-Anya a Tomi miért beteg, én meg miért nem?

Hát igen, csak nehogy valamiből több legyen az egyiknek....

Hodie mihi, cras Tibi!

Ami nálunk a "tavaly nekem, idén neked jut a zöldsárkányos jelmez" formában lenne helytálló, de ezt nem tudnám frappáns latin mondatban leírni, ezért marad a "ma nekem, holnap neked" formula.

Mert ahogy minden évben idén is beköszöntött a farsang. A harmadik, amin már nem én bohóckodom, hanem a saját gyerekem számára készítek jelmezt.
És örömmel jelentem, kezdek belejönni.
A jelmez készítésbe, és a gyerekvágy terelgetésbe is. Az utóbbi a nehezebb, hiszen csemetéim fantáziájának nemcsak az én kézügyességem (jégkorszakos makk-kereső mókus kilőve), de az óvodai pacifizmus (semmi fegyver, viszlát Zorro!) is határt szab.

Azért idén is sikerül olyan maskarát varázsolnom, ami mindhárom fél (úgy, mint a gyerek, az óvónéni és én) érdekeit kielégítette
A tavalyi bénáskodásomat már megörökítettem: itt (a két évvel ezelőttit nem, mert akkor meg még nem volt blogom).
Most visszaolvastam, és mintha próféta szólt volna belőlem, ugyanis András idén Tomi tavalyi jelmezében zöld sárkány lett. Hát igen, az oviban eltöltött fél év alatt ő is felfedezte a vadabb oldalát. No meg nem akart lemaradni a bátyja mögött,
Tomi ugyanis, a változatosság kedvéért, kék sárkánynak öltözött, és bejelentette, jövőre fekete sárkány lesz.
Azután, gondolom, jönnek majd a világosabb színek....

A férjem nem bogaras

Egy kicsit se.
Amikor hozzá mentem feleségül erről fogalmam sem volt.
Én akkor azt hittem, hogy bogaras.
Illetve nem hittem, mert nekem egyértelmű volt, hogy ő a férfi, tehát ő lesz kettőnk közül a bogaras.

Aztán évek teltek el csendes együttlétben, és a dolog nem nagyon merült fel. Először akkor konfrontálódtunk komolyabban a témával, amikor elköltöztünk Magyarországról. Ott ugyanis lakásban éltünk, itt meg kertes házba költöztünk.
És az elején itt sem volt egyértelmű a dolog.
Mivel az egész télen történt még várni kellett, hogy kiderüljön, a Zuram nem bogaras.
Azért is, mert először az derült, ki, hogy a Zuram nem pókos. Ezután nemsokkal arra is rá kellett jönnöm, hogy rovaras sem.

És bár én az iskolában tanultam, hogy minden bogár rovar és így simán kitalálhattam volna, hogy ha a Zuram nem rovaros, akkor bogaras sem lehet, de én akkor azt gondoltam, hogy azért nekem kell furfangos asszonyi eszemmel ezeket az élőlényeket kiterelgetni a szabadba, mert a föld ezen teremtményei napközben jönnek be a lakásba, a férjem meg ilyenkor általában dolgozik.

De egy szép tavaszi napon keserűen szembesültem saját önáltatásommal, és végleg be kellett látnom, hogy kettőnk közül én vagyok a bogaras, és nem ő.
Történt ugyanis, hogy egy kósza szarvasbogár tévedt be az előszobánkba. Én éppen zuhanyoztam, amikor a férjem szólt, hogy tessékeljem ki a hívatlan látogatót.
-Fogj egy poharat és rakd ki! -mondtam neki
- Ó nem, én nem merem megfogni, megvárom, még befejezed!- jött a válasz, amivel világossá vált számomra, hogy a férjem nem bogaras.

Ó, gravitáció, miért vagy te gravitáció?

Mert levitálhatnánk is.
Ehelyett gravitálunk.

És az még hagyja' ám! a tárgyak is gravitálnak körülöttünk. Pedig levitálhatnának is, ugye.
Mennyivel 1xrűbb lenne az élet. Nem kéne mindig minden elrakni, polcokkal, ládákkal, kisebb ládákkal, dobozokkal, és egyébb tároló alkalmatoságokkal szórakozni. Amire nincs szükségem, egyszerűen elengedem, és ott levitál szépen a levegőben.

De nem is a tárolás a legnagyobb problémám, hanem a leesés. Pláne ha az egy gyerekkéz segítségével következik be.
Már pedig ez gyakran történik, egy kisgyerekes háztartásban minden leeshet.
És Murphy szerint ami leeshet, az le is esik.

Én ezt csak megerősíteni tudom.
Fakockától kezdve, üvegpoháron át a gumicsizmáig nálunk sokan kezdték egészen fönt, hogy aztán a mélybe zuhanjanak.
Tominál még komoly stresszfaktort jelentett egy-egy törékeny tárgy elvesztése, de az évek alatt megedződtem, és a múltkor már rezzenéstelen arccal söpörtem fel az Iván által földre küldött bögre maradványait.
Aznap már a harmadikat.

Azért még egy ilyen sokat tapasztalt veteránt is érhetnek meglepetések.
Ma este az USB adattárolóm - némi külső segítséggel - belegravitált az akváriumba.
Ez azért egy kicsit megviselt.

Xtrém

A wikipédiából:
Extrém sport: olyan tevékenység, amellyel a elmegyünk a teljesítőképességünk határáig. Az extrém sport különleges technikai, vagy logisztikai és testi-lelki kihívást jelent.

Extrém sport például a mélytengeri merülés, a jégmászás, a motorakrobatika, a bázis ugrás, a vadvízi úszás.

Ezek mind-mind nagyon költséges elfoglaltságok. Már egy egyszerű sífelszerelés is szép összegbe kerül.
Azután ott van még az utazás. Még bázist sem lehet bárhol ugrani, magas épület kell hozzá, és a mélytengeri merülést sem lehet akármelyik patakmederben végrehajtani.

Én nem szeret utazni, és a pénzemet sem szívesen adom ki olyan jégcsákányra, amiről tudom, hogy úgyis a szakadékba fogja végezni.
Nem.
Viszont szeretem a feltűnést, és az adrenalin többletet, amit egy extrém sport gyakorlása hoz magával. Ezért sokáig gondolkodtam, melyik az a tevékenység, ami nem jár sok utazással, amire nem sajnálom a pénzt, feltűnő, és jelentős test-lelki kihívás jelent.
Sokáig gondolkodtam, végül megtaláltam a számomra legmegfelelőbb extrém sportot:
a gyereknevelést!

Mégis, ez kinek a gyereke?

motto: Csak az anya a biztos. Az apa személye vélelmezett.

Azért a természet ezt is megoldotta. Kutatók kimutatták, hogy az elsőszülöttek nagyobb százalékban hasonlítanak az apjukra, mint az utánuk következők.
Ez nem jelenti, hogy nincsenek anyukra megszólalásig hasonló elsők, vagy apjukra hajazó másodikak.
Nálunk a papírforma jött be.
Első fiam kisbabaként annyira csak az apjára hasonlított, hogy, ha nem lettem volna én is ott a szülőszobán, soha nem tudtuk volna meg, ki az anyja. Szerencsére ott voltam.

De vissza a témához: az első gyerek, fizikai hasonlóságaival megnyugtatja az apát, a többinél meg már lehet jobb génállományú férfit keresni.
A nők pedig néha keresnek is. Persze ez is ki van kutatva.
A nők ugyanis szívesen választanak egy anyagilag jó szituációban lévő partnert, majd szívesen szülnek egy jobb génállományú férfitól.
A gyerek így minden oldalról jól el van látva...

De kutatás ide, gének oda, én az állandó partnerkapcsolatot és a házastársi hűséget preferálom.
Hiszen néha mindenféle mellékutak nélkül is nehéz néha eldönteni, ki, kinek is a gyereke.
Mert ha Tomi ügyesen cselgáncsozik, akkor az apja fia, ha rossz szokást vesz fel akkor az enyém.
Ha havat lapátol, az apja büszkesége, ha megint a TV előtt tesped, az én szégyenem.
És még sorolhatnám.

És ezek még az egyszerű esetek; vagy hozzá, vagy hozzám tartozik a gyerek.
Tegnap óta viszont nem tudom, pontosan kinek a gyerekével élek egy fedél alatt.
Tomi ugyanis megkapta a hivatalos cselgáncs könyvét, ahová a nemzetiség mellé ez van írva: SZLOVÁK.
Mivel sem én, sem a Zuram nem vagyunk szlovákok, nem voltunk, és nem is leszünk, jogosan merült fel bennem a kérdés,
akkor mégis, ez kinek a gyereke?

Tilos a csók!

Nem, nem erkölcsi prédikációt fogok tartani.
És szexuális felvilágosítást sem.

Pláne nem felnőtt embereknek, hiszen
azzal már a nagyfiamnál is elkéstem.
A múltkor nézegettük a Dumbo című mesekönyvet, és annál a résznél, amikor a gólya meghozza a kicsi elefántot, azt találtam mondani Tominak,
"Én is nagyon, örültem, amikor a gólya meghozott"
A gyereke rám nézett, majd komoly hangon megszólalt, "De anya, én a pocidból bújtam ki, ugye?"
Talán ha kihasználom ezt a pici bizonytalanságát, és azt mondom neki, dehogy is, tényleg a gólya hozott, még visszaterelhettem volna a gyermeki ártatlanság útjára. Talán....
De ezt már soha nem tudom meg, mert igennel feleltem.
Egy mítosszal kevesebb.
A Mikulást és a húsvéti nyuszi legalább még megvannak.

A csók viszont tilos nálunk.
Persze ez nincs leírva sehol. Igazából még beszélni sem beszéltünk róla.
Amolyan hallgatólagos megegyezés született a témáról.
Ő hallgatott és nem csókolt, én meg nem emeltem vétót.
Bevallom, én azért szívesen csókolnék, de megértem őt.
Nézek én is rendszeresen tükörbe, és mindig megállapítom, hogy ha én lennék férfi, én se nagyon akarnám csókolgatni magamat.

De mindegy én azért nem adom fel. Bízom benne, a hétvégére megoldódik a dolog, és
elmúlik a torokgyulladásom.
Addig viszont tilos a csók!

15 fok

Mínuszban, természetesen. Hiszen tél van.
Na jó, mivel nem Szibériában élek, ezért talán mégsem olyan természetes. Viszont vitán felülállóan hideg. Marhára.

Annyira, hogy az ember kétszer is meggondolja, hogy kimegy-e a szabadba.
Aztán nem megy.
Csak az ablakot nyitja ki, és figyeli, ahogy a hideg levegő ködformájában áramlik be a szobába, és szinte várja, hogy a felhőből előbukkanjon egy mocsári szörny. Pont, mint a filmeken.
Persze semmi nem bukkan elő, egyrészt mert ez nem egy film, másrészt, meg ha lett volna is valami a ködben, az már rég belefagyott volna.

Nem emlékszem arra, hogy a környékünkön máskor is lett volna ilyen hideg.
Ez persze nem jelent semmi, a memóriám néha vetekszik egy aranyhaléval.
Az idei telet viszont még unokáimnak is mesélni fogom.

Majd amikor - stílusosan - hideg, téli estéken üldögélünk a meleg szobában, szépen felelevenítem a mostani hideg téli reggeleket és mesélek majd a csodálkozástól kikerekedett szemű csöppségeknek arról, hogyan adtam rá,az akkor még kiskorú, apáikra, és nagybátyjáikra a harisnyát, a nadrágot, az anorákot, a pulóvert, a kabátot, a sálat, a sapkát, a kesztyűt, és, hogy fél perccel később, miként vettem le róluk a kesztyűt, a sapkát, a sálat, a kabátot, a pulóvert, az anorákot, a nadrágot, és a harisnyát, mert induláskor jutott eszükbe, nekik még pisilniük kell......

A kihívás

-Gyere, menjünk ki!- próbálkozom.
-Jaj, most nem akarok!- jön a válasz.

-De igen, most kimegyünk.- Mégiscsak én vagyok az anya, és ő a gyerek.
- Jaj, anya, miért?- Mégiscsak ő a gyerek, és én az anya.

Hát, mert egyrészt egészségügyi szempontból igen hasznos, ha némi időt kint töltünk a szabad levegőn, másrészt, meg hanem viszlek most ki titeket legalább egy órára, akkor délutánra már annyira felgyűlik bennetek a felesleges energia, hogy szana széjjel fogtok rohangálni, és egymást fogjátok cseszegetni, majd ráadásként az én idegeimen fogtok táncot lejteni.

Na jó, ezt mégsem mondhatom egy gyereknek. Még akkor sem, ha már majdnem 6 éves.
Ki kell találnom valami kellően atraktív, mégis hihető dolgot, hogy miért is kell nulla fokban, térdig érő hóban kimenni.
Nem lesz egyszerű, mert az az igazság, hogy én is szívesebben tespednék a lakásban, de hát a fenti okok miatt ez rövid távú haszonnal, és hosszú távú öngóllal lenne egyenlő.

Szóval gondolkodom, és közben nosztalgiával nézek vissza azokra az időkre, amikor a gyerekek kicsik voltak, és bár ordítottak, toporzékoltak, mondták, hogy adjam a dagadt ruhát másra, ne őket vigyem ki az udvarra, én azért a hónom alá kaptam őket, és vittem kifelé mindahányat.

Egy 5 és fél évesnél (de már egy 3 és félévesnél) ez már nem működik.
Itt már gondolkodni kell.
Szerencsére gyorsan beugrik.

-Elvisszük az üres üvegeket a gyűjtőszigetre!
- És én dobálhatom be?
-Hát persze.
-Jó akkor öltözöm.

Én is öltözöm és közben megveregetem a vállamat.
Ez a kihívást is sikerült!

Bevállal(koz)om

Én már Csernus előtt is bevállalós voltam, csak megfelelő szavam nem volt rá.
Azóta van.

Sokat, sokszor és sokra (be)vállalkoztam már, ezért az év elején úgy gondoltam, itt az idő, hogy komolyabb kapcsolatba lépjek a vállalkozással.
Szóval beszereztem a papírokat, és elmentem a hivatalba, hogy törvényesítsem kapcsolatunkat.
Az egész minden felhajtás nélkül, a nyilvánosság kizárásával történt. Fél óra alatt letudtuk a dolgot. Ünnepséget sem rendeztünk, a Zuram főzött egy kis spagettit, aztán ennyi.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már kislány koromban is erről álmodtam....
...de nem is ez a lényeg, hanem, hogy vállalkozó lettem.

Vállalkozó, akiről mindenkinek meg van a maga sztereotípiája.

Az én sztereotip vállalkozóm 40-es férfi. Ápol külsejű, de dohányzik. Könyvelője, adótanácsadója, jó kocsija és szép nagy háza van.

A valóság ezzel szemben egy 20as évei végén járó nő. Karikás szemű, de nem iszik kávét. Férje, gyerekei, olcsó kocsija, öreg háza van...
...de nem is ez a lényeg, hanem, hogy vállalkozó lettem.

Blog-díj

NAGY-NAGY KÖSZÖNET GINIE-nek!

ÉS mostkreatívan megváltoztatom a játékszabályokat.
1. Nem írok 7 dolgot magamról, mert aki olvas, úgyis többet tud.
2. ÉS 7 blogot sem emelek ki, mert szerintem minden anyuka kreatív, aki 1,2, 3... stb. kisgyerek mellett még színvonalas blogot is fenn tud tartani.

Időben

Tad James pszichoterapeuta az időészlelésnek két típusát írta le, a "time throug" és a "in time" embert.
Az első típus egy vonalként látja az időt,a bal oldalon a múlt, a jobbon a jövő van. Fontos számára az idő, határidőkben, időtartamokban gondolkodik.
Ezzel szemben az "in time" típus nehezen kezeli az időt, és nem kedveli a határidőket. A múltat maga mögé helyezi, a jelenben él, és ezt nehezen köti össze a jövő eseményeivel.
Számukra az idő korlátlan, ráérnek, a késésnek nincs jelentősége.

Tehát két típus, time throug és in time; magyarra lefordítva, anyák és gyerekeik.
Csodás párosítás. Pláne hétfőn reggel, amikor a gyerek(ek)et oviba kell vinni, az anyukának meg időpontja van. Mert hogy is megy?

time throug 1.
Az anya felkel, és szép vonalban látja maga előtt, hogy talán fél órával korábban kellett volna, mert még sok az elintéznivaló és ha nem kapja össze magát, elkésnek mindahányan.
in time1.
A gyerek felkel és miután felháborodik azon, hogy, idézem "nem hagyták kialudni", szépen maga mögött hagyjaaz ágyat és nekiáll játszani

time throug 2.
Az anya kihagyja a reggelit, inkább a gyerekeknek csinál szendvicset, fél kézzel vajaz, a másikkal öltözködik.
in time2.
A gyerek kihagyná a reggelit, mert most nem annyira éhes, és azzal sem ért egyet, hogy a pizsamát utcai ruhára kell cserélni. Minek,van még idő...

time throug3.
Az anya, szendvics készítésből felszabadult kezével nekiáll a gyereköltöztetésnek, a lábával behúzza az ovistáskát. Hiába az idő pénz....
in time3.
A készre öltöztetett gyerek még visszamegy a gyerekszobába, mert eszébe jut, hogy a kistehenet nem tette be az istállóba.

time throug4.
Az anya az oviig vezető úton különböző cselekkel próbálja egyenes, egyenletes mozgásra rábírni csemetéjét.
in time 4.
Nem sikerül. A gyerek minden bokornál, kőnél, villanyoszlopnál megáll.

time throug 5.
Az anya egyik kezével a kabátot rángatja le a gyerekről, a másikkal a váltócipőt teszi rá,a harmadikkal az előzőnap elfelejtett,de aznapra visszahozandó ovis űrlapot tölti.
in time5.
A gyerek állandóan feláll és az ovi előterébe kirakott könyveket akarja olvasgatni.

A végén a gyerek, háta mögött tudva az anyai sürgetést, időben átlépi a csoportszoba küszöbét, anyuka viszont már az ovi kapujában egyenesen látja, hogy akármilyen gyorsan is szalad a jelenben az eljövendő találkára, a múlt eseményei miatt legalább 10, de inkább 15 perces késéssel érkezik majd a helyszínre.

Akármilyen formájú torta díszítése

Egy téglalap alakú, 15x25 cm-es , 4-5 cm magas alaphoz négy tojássárgáját, négy kanál vizet, 10 dkg cukrot összekeverünk, hozzáadunk 15 dkg olvasztott csokoládét, 15 dkg lisztet, és a tojások felvert habját.
Formába öntjük és kisütjük.
Amikor kihűlt, a kívánt formára vágjuk.



Ezután még kettévághatjuk és ízlés szerint lekvárral, vagy krémmel tölthetjük (én nem tettem).

18dkg marcipánt két sütőpapír közé téve téglalap alakúra nyújtunk ( előtte színezhetjük ételfestékkel). Rátesszük a kivágott tortát és a marcipánt is körbevágjuk, majd a kivágott lapot a tésztára helyezzük.



A maradék marcipánból kb 3-4 cmes húrkát gyúrunk, majd kinyújtjuk.



Az így kapott "szalaggal" bevonjuk a torta oldalát, a felesleget kb a torta magasságában, éles késsel levágjuk, majd kézzel összedolgozzuk a süti tetején lévő marcipánnal.




Egy kis pohárba folyékony ételfestéket (vagy vízzel kevert, por alakút) teszünk és egy ecsettel kifestjük a tortát.

Csúsztatás

Szánkózás: egy tárgy segítségével, , havon, csúszó mozgással eljutni A-ból B-be.

Ez a mostani szánkózást váratlanul ért.
Igaz, voltam én már szánkózni.
Többször is.
Apuval, anyuval, egyedül jutottam A-ból, B-be. Egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgással, ahol a két pont között 10, maximum 20 méter volt.

Na most nem annyi volt. És nem egyenes.
Több száz méteres, kanyargós hegyi úton száguldottunk lefelé.
Először apuval, aztán kétszer anyuval.

A második menet után apu megkérdezte a feleségét, hogy hogy vagyok, mire az nevetve mondta, hogy nem tudja, de legalább nem sírok.

Nem sírok, nem sírok! Roppan humoros vagy anyám.....
Hanem lettem az a nagy fizikai különbség, tuti, hogy beépítem őt egy hóemberbe.
Neki biztosan vicces volt a lejtmenet, de miután nekem állandóan vagy a sál, vagy a sapka takarta el az egész arcomat, én nem szórakoztam olyan jól. Anya persze ezt nem nagyon vettem észre, mert hátul ült, és a megfelelő fékezésre, meg a kanyarok bevételére koncentrált.

Mindegy, egyszer én is leszek nagy. És akkor megint szánkózni fogok anyuval.
És akkor én ülök majd hátul....

Nép-szokás

A magyar az olyan. Illetve ilyen.
Már a bevándorlók is lóval keltek át a hegyeken, nem síléccel.
Nekünk nincsenek norvég sziklarajzaink mamutcsonton sikló emberekről, és Kodály Zoltán sem gyűjtött egyetlen, síelésről szóló népdalt sem.
Én pedig még egyik néprajzi könyvben sem olvastam olyat, hogy az első hó leestével összegyűltek volna a legények és leányok, félig tréfásan, félig komolyan sílécet csatoltak volna a lábukra, majd lecsúsztak volna a hegyoldalon.

Tehát a magyar az ilyen.
A szlovén meg olyan. Mert amíg a holland gyerekek biciklisüléssel a popsijukon jönnek világra, addig a szlovén csemeték síléccel a lábukon születnek.
A fiaim csak félig szlovének, de mivel egy síléccel nem lehet messzire jutni, hát hagytam, hogy a Zuram a gyerek magyar lábára is csúszóalkalmatosságot szereljen.

Ő pedig szerelt, és én így jutottam el életemben először egy igazi sípályára.
Igaz, csak az aljáig, de én nem is vágytam magasabbra. Óvatos duhaj vagyok, és amúgy sem szeretem sem a havat, sem a hideget.
Azért hősiesen viseltem az a jó fél órát, amíg a Zuram síelni tanította Tomit. Ügyesen terelgettem vissza a minduntalan a pályára tévedő Ivánt, ötpercenként biztosítottam Andrást arról, hogy az étterem teraszán üldőgélő, macska nagyságú kutya nem fogja megtámadni, és totális tudatlanségom ellenére, még a síelés körül is hasznosság tettem magam.

A sílecke befejezése után ugyanis sor került a sícipő levételére. Az összes hevedert kikapcsoltam, minden helyet meglazítottam, és megpróbáltam levenni a lábbelit.
Nem sikerült egyszer, nem sikerült kétszer. Aztán, akár a népmesében, harmadikra, elővettem józan paraszti eszemet és, mint ahogy anno dédanyáink tették dédapáink csizmáinál, két combommal satuba fogtam fiam lábát és egy erőteljes rántással lehúztam róla a sícipőt.
Hiába, no, nem árt, ha az ember több kultúrában is jártas!

Betegségem története

Betegségem története egyben gyermekeim, szüleim, valamint egyéb fel,- és lemenői története is egyben,
hiszen mindenki lehet beteg.
Alapvetően semmi bajom a betegségekkel, de a köztünk lévő viszonyt "mérsékelten távoltartónak" írhatnám le. Én mérsékelt vagyok, amíg a betegség távolságtartó. Amikor viszont elveszíti a mértéket, és nem tudja hol a határ, akkor kiakadok.

Nem is beszélek vele, csak bemegyek a szobámba és lefekszem. Persze a kis dög mindig követ....
Ott van, amikor lázasan öklömnyire duzzadt mandulákkal kapkodok levegő után, vagy amikor gyógyulgatófélben lévén, teával a kezemben elalszok és magamara borítom a pohár tartalmát.

Amióta a gyerekek rendszeresen nézik a "Volt egyszer egy élet...." című klasszikust némi szint lop az életembe, ahogy elképzelem a rajzfilmbeli baktériumtörzseket, amint lerohanják az ott határőrállomásnak ábrázolt manduláimat, és minden szétbarmolnak.
És az antibiotikum benyelése után megjelennek lelki szemeim előtt a kis, Cyrano de Bergeracnak öltözött repülő valamik, és francia tőreikkel lekardozzák a rosszfiúkat.
Én pedig szépen meggyógyulok.

Igaz a rajzfilmben az egész jelenet 4-5 percig tatrt, nekem meg 4-5 napig tartott, mire fájdalomentesen tudtam nyelni.
Mondjuk a rajzfilmbeli kislány bölcsen betartva azt orvos utasításait, szépen ágyban marad.
Én meg nem.....

Betegség miatt zárva!

Elhihetitek, ha az embernek annyira fáj a torka, hogy szíve szerint átállna a bőrön keresztüli táplálékfelvételre, nem sok érdekes történet jut eszébe.

Ám már a táskámban lapul a testem nem kívánatos mikrobiológiai lakóinak kiírtására szolgáló szer, szóval biztosan hamar rendbe jövök.

Anya lettem!

Az az igazság, hogy nem is foglalkoztam a dologgal. Nem ért készületlenül, de be kell valljam,
elmaradt az a hatalmas, érzelmes pillanat. Az a fajta, amit az ember olvas,vagy hall. Ez a "szemébe néztem és éreztem..." típusú.
Szóval megtörtént. Én egy pillanat alatt átcsússzantam egyik világból a másikba.
ANYA lettem!

Bár a matek soha nem volt az erősségem, de az1 nő+1 férfi = x számú gyerek egyenletet ismertem, ezért sem a terhesség sem a szülés nem lepett meg.
Ami utána jött annál inkább.
Először 180 fokot fordult az életem, másodjára megint 180 fokot, harmadjára ismét 180-at, tehát most megint a fejem tetején állok....
.... ANYA lettem!

Így, egyszerűen, és természetesen. Egyértelmú volt a dolog, ezért soha nem is éreztem égető szükségét, hogy Nietzsche-i mélységekbe hatoló elemzés írjak a dologról, vagy, hogy üres perceimben a köztem és a fiaim közötti érzelmi kötelékről elmélkedjek.
Amúgy sincsenek üres perceim, hiszen
ANYA lettem!

Évi 365 napon, napi 24 órában. Szó szerint, rokonok, barátok több száz kilométerre.
Ha el akarok menni fodrászhoz a Zuramnak szabadságot kell kivennie, és
nálunk a "kettesben eltöltött este" azt jelenti ha a gyerekek elalvása után még nem vagyunk annyira fáradtak, hogy mi is bedőljünk az ágyba.
Márpedig ritkán fordul elő, hogy 12-14 óra talpon állás után ne legyek holt fáradt.
Csak így van ez, mióta
ANYA lettem!

Ennek ellenére, soha nem gondoltam volna, hogy micsoda öröm jelent kártyázni legozni, golyópályát építeni,vagy csak úgy üldögélni és beszélgetni 3 kis gyerekkel.
Szentimentálissá váltam, és mostanában fel-fel ötlik bennem a kérdés miért van ez.
Talán azért, mert
ANYA lettem?!

Gyerekek GPS nélkül

Jó. én sem vagyok egy őstehetség.
A térképet sem tudom fejjel lefelé nézve értelmezni. Nekem semmit sem mondanak az utcanevek én a könnyen megjegyezhető pontok (szobrok, áruházak, folyó) szerint tájékozódok.
Mert nő vagyok, ugye.
Mert a férfi az más, ő visszatalál. Nem kell hozzá lila ház, lovasszobor, semmi. Nem zavarja a fordítva kiterített térkép. Meg annak hiánya sem, végső esetben felnéz az égre és a nap, vagy a csillagok állásából tájékozódik.
Persze bárki eltévedhet. Nemtől függetlenül.
Akár a saját lakásákban is.

Elsőre furcsán hangzik, de másodikra logikusnak is tűnhet a dolog. Egyrészt kevés ember közlekedik térképpel a saját lakásában, másrészt a plafon miatt sem a nap, sem egyéb égi jelenség nem látható.
Meg valljuk be, éjszaka, álmunkból felriadva, az embernek amúgy is gondjai vannak a tér-és idő koordinátákkal.
Szóval ne lepődjünk meg, ha a gyermekünk sem boldogul mindig a feladattal.

Tominak két évesen nem sikerült az ágya és a mi ideiglenes fekhelyünk közti 1,5 méteres, egyenes utat abszolválnia, hanem a szoba másik végében lévő ruhásszekrényhez gyalogolt. Igaz nála ennyi is volt a mászkálás.
András ennyi idősen sokszor először a konyhába indult, majd félúton jutott eszébe, hogy hová is készült.
Hiába mindig szerette a hasát.
Most Iván van soron. Ő igazi kalandor. Nyertem már vissza a vécéből, a kanapéról, a plüsállatokat tartalmazó kosárból. És a dolognak még nincs vége, számításaim szerint, még bő egy fél évig fog kisebb-nagyobb rendszerességgel a lakásban bolyongani.

Nála, még lehet, hogy megérné egy GPS beszerezése....

Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja!

A puzzle nem a gyenge emberek elfoglaltsága.

Két, összesen 3000 darbot számláló kirakós beszerzése és öszeállítása már önmagában is az enyhe szadizmus kategóriába tartozik, de ha ez még megfejeljük3, a kisebbik fajtából való, gyermekkel, teljes joggal pályázhatunk az "Év legsikeresebb önsorsrontója" címre.

Persze bevallom nem ez vezérelt akkor, amikor karácsony szent napján nekiálltam az első 1000 darab összerakásának. Az elején még szépen haladtak a dolgok, már jó pár száz elem a helyére került, amikor szembe talátam magam egy teljesen fekete 4x10 cmes területtel. Ekkor jöttek az első arcizomrángások. Azért túl estem rajta, és boldogan fogtam neki a falikárpit kirakásának. Ez legalább kétszínű volt Kétszínű, igen, sötét kék, meg egy ici picit világosabb kék. A különbség szabad szemmel nem volt igazán érzékelhető. Ezek után jött a fehéres rózsaszínben pompánzó, a képet széltiben átszelő abrosz, és a puzzle jó 1/4-dét kitevő barnás, sárgás, címerkép. De végül is kiraktam. Az egészet!

A sikertől vérszemet kaptam és nekiálltam a második 2000 darabnak. Ezt még most is rakom. Szép kép, egy olasz kisvárost ábrázol, vannak rajta kicsi, színes házak, kicsi szürke, barna, és zöld hegyek, és egy tenger. Egy nagy, összefüggő, egységesen kék színű tenger.....

Amit szabad Jupiternek....

...azt szabad a kisökörnek!
Legalábbis Kisökör így gondolja.

Végtére is egy csoportba tartozik Jupiterrel. Mindketten gyerekek. Mindketten egyenlők.
Az olyan apróságok, mint a pelenka a fenéken, vagy a finoman szólva is korlátozott verbálitás, nem számítanak.

Nem látja be, hogy értelmi, és fizikai képességei ugyanúgy alacsonyabbak, mint a testmagassága.
Ami érthető is, hiszen pont alacsonyabb értelmi képessége miatt nem is láthatja be,hogy nemcsak az a 20-40 centi választja el bátyjaitól.
Azt gondolja, egyszerű technikai problémáról van szó akkor, ha ő nem tehet meg olyan dolgokat, amit a nagyobbak igen.
Mélységesen meg van győződve arról, hogy azért nem önthet magának tejet, vagy azért én kenek vajat a zsemléjére, mert ő még nem éri fel a konyhapultot. Mivel a hiányzó negyven centinek tudja be a dolgot, néhány szék segítségével orvosolja a hiátust.
És amikor lenyerem alkalmi test(és önbizalom)növelőjéről, rettenetesen fel van háborodva.
Szintén nem érti, neki miért kell a bevásárlókocsiban ülni, amikor a többieknek nem.
Azt gondolja, hogy egyszerű technikai problémáról van szó.
Mivel annak a plusz negyven centinek tudja be a dolgot, amennyivel magasabban ül, és kimászással orvosolja a hiátust.
És amikor visszateszem, rettenetesen fel van háborodva.

Hisz ő nagy, ám mindenek előtt egyenlő.

Főzök

Nem nagy hír, tudom.
Kisgyerekes anyákkal gyakran megesik az ilyen.
Olyan gyakran, hogy - bár a britek köztudottan mindig, és mindere fogadnak -, még egy londoni bukmékerirodában sem kötnének fogadások a "Vajon anya ma főzni fog?" kérdésre. Túl egyértelmű lenne a válasz.

Szóval főzök.
Általában egyszerűt, gyorsat.
Meg néha különlegeset, időigényeset.
De azt inkább nem.

Egyébként is, jobban szeretek sütni.
Nekem az egyszerűbbnek tűnik, csak összekeverek 1-2 dolgot, be a sütőbe, és ha elrontottam, egy kis csokimázzal még mindig ehetővé lehet varázsolni. (Oké, az odaégetett sült csirkén már ez sem segít sokat....)
Persze kevesebbet sütök, mint főzök, mert 4 pasit kell nap-mint nap jóllakatnom, és erre, az utóbbi tevékenység alkalmasabb.
És e célból, már lassan 7 éve állok napi rendszerességgel mindenféle gázzal, elektromossággal, vagy fával forróvá varázsolt alkalmatosságok elé, és főzök.
Nem mondom, hogy mindig meg is lehetett enni, azt, ami a kezem alól kikerült, de azért ma már csak kivételes esetekben kerül a tányér helyett a kukába az étel.
Persze irhatnám, hogy azért, mert mesterien elsajátítottam a főzés tudományát, de ez nem teljesen fedi a valóságot.
Mert az elmúlt években nemcsak főzési-, de az önismeretem is jelentősen megnőtt, és már egy ideje csak olyat főzök, amiről biztosan tudom, hogy képes vagyok megcsinálni!

Minden kezdet nehéz

Egészen pontosan minden belekezdés nehéz.
Mert az ember lánya kigondolja, ízlelgeti a dolgot. Próbál időpontot kitűzni, majd eltolni, saját felelősségét elhárítani és a külső tényezők együttállásának tulajdonítani a sikertelen bele(nem)kezdést.

Aztán egyszer csak eljön a pillanat. Igazából nem lehet tudni miért akkor, és ott. Csak megtörténik a dolog. Napok, hónapok, évek óta halogatott dolgot intéződnek el egy perc alatt.
És akkor megvan. Kész. Az ember nem is érti, minek kellett eddig tologatni.

Lehet, hogy van valami a levegőbe. Az évkezdés, talán. Új év, új évtized- Új élet!
De persze hagyjuk a pátoszt. Egyszerűen elfogyott a türelmem.


Szóval elég volt. A szokásos esti mesélés-fogmosás után nem a gyereket tettem be a kiságyba, hanem a kiságyat tettem ki a szobából.
A fekhely hűlt helyére egy izoláló alátét, majd arra egy matrac kerül (az András fekhelye alá csúsztatható ágykeretre még nem akartam rátenni, ne legyen túl nagy a változás), arra meg a gyerek.
Iván nagyon örült, még tapsolt is örömében.
Pláne, hogy innen még egyszerűbben ki tud járkálni.
Új év, új évtized- Új élet!
Nálunk is. Mert bár igaz, hogy most is kismilliószor vissza kell tenni a kiságyba, nézegetni kell a fáradságtól kiakadt szemeit és várni, hogy végre annyira elálmosodjon, hogy ne legyen ereje kimászkálni, de legalább nem fájdul meg a derekam a folytonos beemelgetéstől!

2009 mérlege

Kezdjük Ivánnal. Róla nem sokat tudok írni, mert nem nagyon volt mérlegelve. Talán egyszer, az egyéves orvosi vizsgálaton. Olyan 10 kg körül volt. Meg szerintem maradt is.
Én azt javasalom, írjunk hozzá 10 kg-ot.
András sem nagyon változott súlyban, 16 kgról 17-re tornázta fel magát, miközben Tomi egész éves teljesítménye megmarad 20 kgnál.

Én már annál jobbat produkáltam, évszaktól, stressztől, elfogyasztott csokimennyiségtől függően 62 és 67 kg között mászkáltam fel,- és le.
Most 65 kg vagyok
A Zuram negatív rekordot döntött, tavaly előtt már 95 kg fölött is volt, de most 88 körül stabilizálta a súlyát.

Ha mindezt összeadjuk, az jön ki, hogy
2009 mérlege 200 kilót mutatna, ha kis családunk ráállna.