Gyerekek felülnézetből/ Kinder aus der Elternperspektive

Tuesday, September 29, 2009

Világ Középsői! Egyesüljetek!


Vagy valami hasonló, gondolom jó lenne.
Mert Mi (igen, Kata vagyok, és Középső) vagyunk azok, akik a testvérsorokban a leghátrányosabb helyen állunk.

Már nem lehettünk egyedül, mint a Nagy és elég hamar kiestünk a "Baba" szerepből a Kicsi miatt.
Általában két szék között a pad alá esünk, mert 3-ból legtöbbször 2 testvér szokott összefogni, és ez általában a Nagy és a Kicsi (aki meg szív, az a Középső).
Nekünk felfelé- és lefelé is egyaránt rivalizálni kell, mindenhol helyt állni, miközben a Nagy és a Kicsi aratja le az elismerések zömét.
Amilyen béna helyre kerültünk én még azt is megkockáztatom, hogy ha a Világ Középsői egyesülnének, akkor válaszként a Világ Nagyjai és Kicsijei is egyesülnének és máris dupla annyian lennének....

Mindegy, ha nem is megy világviszonylatban, de legalább helyi szinten megpróbálok tenni valamit, és a saját Középsőm önbizalmát erősítgetem.
Bár lehet, hogy teljesen feleslegesen, hisszen Tomi Andráss első nyikkanására kiszolgálja őt, Iván pedig kérés nélkül, boldog mosollyal hozza fel bátyja ovis táskáját a lépcsőn!

Sunday, September 27, 2009

Tanmese az nevető harmadikról



Volt egy asszony, annak volt három fia.
Történt egyszer, hogy a legnagyobbik fiú eszébe vette, Duploból helikoptert épít.
Elővevé a kosarat, kikeresé a játékdarabokat és neki kezdék vala.
És raká a lábakat az ő helyükre és raká az légcsavarokat a ő helyükre, és rakná az szélvédő az ő helyére, de nem találá a darabot.
És méne anyjához,
-Édesanyám! Édesanyám!- kezdé - Raknám az szélvédő az ő helyére, de nem találom! Nem találom az kosárban, nem találom az ágyal alatt, nem találom az sehol!

És az asszony hagyék ott a csapot-papot (na jó, csak a csapot, mert éppen mosogaták), és méne bele az szobának mélyibe, és az polcról az elfelejtett dobozt leemelé, és láss csodát! Az doboz mélyén ott lapula az szélvédő.

A legnagyobbik fiú megköszöné az segítséget és, mivel nagyon eszes valá, rögtön helyére illeszté az szélvédőt.
És ebben a szempillantásba az középső fiú észrevéve az legnagyobb szerencséjét (t.i., meglett a helikopter szélvédője) rögtön hozzá menék és erősen kérni kezdé, adja néki az helikoptert szélvédőstül.

-Nem adom!- felelé a fiú - Nem azért raktam összve, hogy ímé, most Te játszál vele!
Az középső erős sírásba kezdék, majd mikor látá, hogy ez nem használ vala, erősen az legnagyobbra támadék. De az nem hagyá magát, és hogy jobban védekezzen, az helikoptert az földre raká és két kézel menék a középsőre.
És az kettő emígyen nagy marakodásba kezdék.

Az zajra és kiabálásra felfigyelt az legkisebb fiú (aki, bár említvén csak amaz első mondatban valá, ám személyében mindvégig az szoba mélyén ülék), és észre vevé az földön fekvő helikoptert. Óvatosan felkelék, az céltárgyhoz menék, és két kezével megragadá azt, majd, mint ki jól végezte dolgát, az szobából az két marakodó mellett kislisszanák vala.

Mert látjátok, hol kettő marakodik, bizony az harmadik örül!

Friday, September 25, 2009

Mi a fontos?



Fogócskázunk a lakásban. Elég jó kis terep, mert a konyhától a hátsó szobáig egy lendülettel el lehet futni, semmi zavaró kanyar szöglet.

Nekem is egyszerű dolgom van, mert a hátszó szobából már nincs menekvés, könnyen elkaphatom az én három egérkémet.
Mert hogy bizony Iván is bekapcsolódik a mókába!
Sikongatva mászik a konyhaasztal alá a bátyjai után, és vigyortól sugárzó arccal menekül előlem, végül hangosan nevetve konstatálja, amikor elfogom és a levegőbe emelem.

Bár be kell valljam, igazi üldözésről nem beszélhetünk, ez a dolog csak az ő adrenalin szintjét emeli meg, mert Iván átlagsebessége kb. egy csigáénak felel meg, és amíg ő kiér a konyhából én elmosogatok, a nappalin való "átszaladás" közben gyorsan kivasalok két inget, a gyerekszobai üldözés alatt pedig visszadobálom a kosárból kiborított játékokat, miközben a bátyjai háromszor előzik meg oda-s- vissza...
Ám őt mindez nem zavarja, minden alkalommal ugyan olyan jókedvvel vesz részt a játékba,
nem célja, hogy gyorsabb legyen a testvéreinél (vagy nálam), hiszen tudja:
a részvét a fontos!

Wednesday, September 23, 2009

Matrjoska-mese



Az amúgy is erős német nyelvi befolyás csökkentése érdekében a fiúk csak magyar-, és szlovén nyelvű DVD meséket nézhetnek.
Heti egy kivétellel, ilyenkor nézhetik az egyik német nyelvű mesecsatornát.

Az egyik kedvencük egy olyan amerikai mese, amelynek szereplői matrjoska babák.
Elég érdekes párosítás; egy véramcsi mese vérorosz figurákkal....
East meets West!

Azután körülbelül ennyiben ki is merült a kultúra-keveredés. A történetek egy igazi amerikai kisvárosban játszódnak, politikailag korrekt módon két fehér- és két afroamerikai főszereplővel, egy beszélő mókussal (oké, ez se nem tipikusan amcsi, se nem politikailag korrekt), és a feminizus jegyében "tipikus" férfifoglakozást űző hölgyekkel.
A dömpervezetőtől indulva, az ácson keresztül, a vízvezeték szerelőig mindenki nőnemű, hiszen ahol a férfi megállja a helyét...

Az eredeti cím viszont ennek tükrében igen érdekesen hangzik:
Higglytown heroes (Higglyvárosi hősök) csak így, nőknek nyoma sincs, pedig ugye valahogy így lenne korrekt Higglytown heroes and heroines (Higglyvárosi hősök és hősnők).

Ennek a hímsoviniszta címnek két lehetséges magyarázatát látom:
1. a dalszövegíró egyszerűen képtelen volt megfelelő rímet faragni a "heroines"-ra, vagy csak nem jött ki a szótagszám.
2. a hölgyek beáldozták egyenjogúságukat gyermekei egészséges fejlődése oltárán, hiszen hogy venné ki magát, hogy egy gyerekeknek készült mese címében egy kábítószer neve is benne van?!

Monday, September 21, 2009

Anya teljesen kompetens

kompetens: illetékes, hivatott, irányadó, szakértő



Szeretem ezt a szót. "K" betűvel kezdődik, mint a nevem, szép kerek az írásképe, és egyből kompetensebbnek tűnök, amikor használom.

Én pedig szeretek kompetens lenni, főleg, amikor az anyaságomról van szó.
Ezért, amikor Iván fogzás miatt 2-3 éjszakát nyugtalankodik, teljesen kompetens karikákat növesztek a szemem alá.
Az az idegroham is magán viseli a kompetencia összes jegyét, amit akkor kapok, amikor a gyerekek az egész lakásban szétdobálják a játékaikat.
De szintén magas kompetenciámra utal az a "Jaj, Iván már megint mit csináltál!" felkiáltás is, amely akkor hangzik fel, amikor csöpp csemetém megint ruhástul mászik be bátyjaihoz a fürdőkádba.

Ám minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a legkompetensebb a gyermeköltöztetésben vagyok.
Tanítani kéne azt a technikát, ahogyan egy szinkronöltöztetés alkalmával, az akkor még 86/92-es ruhákat hordó Andrásra megpróbáltam ráadni öccse 62/68-as méretű alvós zsákját; a dolog 10 másodpercig tartott, és bár erősen kellett paszíroznom a gyerek kezére, de végül is sikerült!
Hiába, no, látszik, milyen kompetens anyuka vagyok!

Sunday, September 20, 2009

Farkastörvények



Persze az elején még én is hittem abban, hogy a három fiam minden este kéz-a kézben boldogan sétál bele a naplementébe, vagy valami hasonló. A kezdetek kezdetén minden rendben is volt. A nagyobb(ak) féltékenykedés nélküli gosdoskodással vették körül a kicsit.
A dolgok ott csúsztak félre, amikor az aktuális kisbaba 1 éves kora körül elindult a kisgyerekké válás rögös útján, vágyai és játékválasztásai kezdtek összhangba kerülni a nagyobb testvérekével.
Egy-egy arcba tenyerelés, ruhahúzás, játékelvétel, ki- és be-zárás a mindennapjaik részévé vált, miközben minden gyerek kifejlesztette a sajátos védekezési módját is.

Iván végre elég gyorsan fut, így András már nem tudja rögtön elvenni tőle a játékot.
András fülsüketítő módon visít, így Tomi nem tudja sokáig titokban tartani, ha leszadízta az öccsét.
Tomi meg a legnagyobb és a legerősebb, ezért nincsen szüksége a fizikai hadviselés ezen eszközeire, őt viszont kognitív síkon érik a kihívások. Ugyanis, amikor elveszi Andrástól a játékot, nem engedi be Ivánt a szobába, vagy már megint tiltott helyre mászott, elfogadható magyarázatot kell tálalni elém.
Legtöbbször azért nem sikerül, hiába mégis van 23 év előnyöm!

Ha logikailag mennék fölfelé, akkor most azt következne, hogy én hogyan egyenlítem ki a Zuram, és köztem fennálló különbségeket, de nem terítem ki a kártyáimat, mert a blogot ő is rendszeresen olvassa.
Legyen annyi elég, hogy megvannak az eszközeim....

Thursday, September 17, 2009

Nunc est bibendum!

Tehát itt az idő, igyunk!
Vagy mégis inkább együnk, egyél te is! Oké ezt a bátyustól loptam (lásd:2009 augusztus 31-i bejegyzés- a szerk), de mindegy, családban marad.



De miért is kéne enni, meg inni (a létfenntartás mellett)?
Nos ünnepelünk, hiszen a bátyjáim délelőttönként óvodában vannak, és ekkor csak az enyém a terep.
Meg a garázs.
Komolyan már az idegeimre ment, hogy miután anyu lepakolta NEKEM a játékgarázst, én pedig kivonszoltam a szobából az autóskosarat, és leültem játszani, valamelyik nagyokos bátyjám (de néha mindkettő) tuti, hogy odajött, és átvette az irányítást.
Mégis, mit gondolnak ezek? Csak azért mert pár centivel és pár kilóval nagyobbak?

Mindegy ez már a múlt, én pedig nem vagyok haragtartó típus. Morgolódás helyett élvezem a testvér nélküli órákat.
Már az elejétől!
Igaz anyám fűnek-fának azt meséli, hogy első ovinapon annyira szomorú voltam, hogy egyedül kell lennem, hogy hazáig sírtam.
De ez nem igaz.
Anya, én én már akkor is ÖRÜLTEM!
Anya, hát nem tudod?
Sírva mulat a magyar!

Monday, September 14, 2009

Kipofozó




Az ortológusok voltak azok, akik hogy a XVIII. sz végén, XIX. sz. elején a magyar nyelv „rontását" látták a nyelvújításban mert úgymond „új és többnyire hamis kohókban vert szóknak formálásával a tiszta szép nyelv mint­egy megszeplősíttetik"

Nekem erről a gyerekeim jutnak eszembe, és csak ezt tudom mondani:
Egy igazi felsvicnek (versenyautó) minimum két kipofozója (kipufogója) van, de inkább négy.
Ha nekem lenne egy felsviccem, akkor azzal mennék a boltba és vennék sok gumbapáját (édességet), esetleg innék még egy kambát (kávét) is.
De ehhez sok pénztárca (pénz) kell, ezért még a pankasba (bankba) és be kéne mennen.
A gyerekekre is gondolnék, nekik keksönment (Action Man) vennék szuricával (kardal), esetleg pisztolylövővel (puskával).

Hozzá kell még tennem, én elég szeplős vagyok.....

Saturday, September 12, 2009

Gyermekolimpia 3.


Szinkronordítás


Ma a hármas szinkronordítást elődöntőjét láthatjuk (pontosabban hallhatjuk).
Az "E2000" nevű csapat három tagja, Iván András és Tamás már a rajtnál áll.
Igazi ismertségnek csak András örvend. Egyéniben már sok címet szerzett.
Ő többek között az "Egy északa a leghosszabb ideig ordító baba" és az "Egy leesett cukor miatt a legnagyobb patáliát csapó kisgyerek" cím viselője.

Tamás és Iván inkább nyugodt fajta, ordításaikkal rendre a középmezőnyben maradnak. Andrással egy csapatban viszont már eddig is kitűnő eredményeket értek el.
Érdekesség, hogy a megalakulásakor Tamást még ki akarták hagyni, de utólag jó döntésnek bizonyult, hogy mégis bent maradt.
Lássuk a mai teljesítményt.

Az ordítást András kezdi. Nemhiába, ő a világklasszis.
Bemelegítésnek aludt egy kicsit, ébredés után ugyanis jobban megy neki a kiabálás. Elfoglalja helyét az anyja ölében és rázendít:
- Ahanyaha, ahanyaha! - kezdi először halkan, azután egyre erősödve.
A 4. "ahnyaha" elhangzása megadja Ivánnak a végszót, aki felmászik a bátyja mellé, és felvéve annak ritmusát ő is nótára gyújt:
-Jaj-jaj, anya, anya!
Iván épphogy leteszi pelusos popóját, amikor balról csatlakozik Tamás is.
Ő rövid, határozott: -Anya!Anya! - felkiáltásokkal színesíti az előadást.

Ez így, első hallásra nem tűnik többnek idegtépő ordításnál, ám a finom fülűek rögtön kihallják belőle a hosszú hónapos gyakorlás során létrejött összhangot.
András siratóasszonyos monotonságát szépen kiemeli Iván kismalacvisítása, Tamás baritonja pedig kellő aláfestést ad a produkcióhoz.

Csodálatos szinkronban ordítanak még kb 1 percig, és bírnák még tovább is, de Anya megelégeli a dolgot, feláll és megeteti, megitatja a versenyzőket.

Amíg a hármas pihen, jöhet a pontozás!

Igeeeen, már meg is jelent a táblán:
Nos, lássuk:
A Zuram 8,7-et adott, míg
Anya - erősebb idegrendszere miatt - 5,6-osra értékeli a fiúk munkáját.

Ezzel a testvérek továbbjutottak a középdöntőbe.
Gratulálunk!

Thursday, September 10, 2009

Első nap az óvodában....



Megint nem vagyok bent....
Idén is kimaradok abból a körből, amikor az anyukák egymást túllicitálva, büszkeséggel vegyes aggodalommal beszélnek egymásnak arról hány napig tartott a beszoktatás, mennyit sírt a gyerek, és hasonlók.

Tomi csak az első napon volt egy kicsit megzakkanva , pár könnycsepp is legördült. Aztán másnap már rájött, hogy minden nap fél tizenkettőkor hazaviszem, felesleges aggódnia.
Ezután már úgy viselkedett, mint egy pszichológia könyvből előhúzott "biztosan kötődő" gyerek: kicsit nehezen vált el reggel tőlem, de minden rendben volt.

András már alig várta, hogy óvodába kerüljön, miután 2 éven keresztül minden reggel kísérte a bátyját, nem is csoda.
Neki evidens volt, hogy fél 12kor hazaviszem őket, felesleges aggódnia.
Azért sírás itt is volt....
Igaz nem András, hanem Iván részéről.
A kisember először felháborodott azon, hogy nem mehet be bátyjaival a sok játék közé, majd hazafelé úton állandóan járt a szeme, hogy hol vannak a többiek, és amikor rájött, hogy "egyedül" van, eltört a mécses, és hazáig sírt.

De csak hazáig, otthon ugyanis rájött, hogy az "egyedüllétnek" rengeteg előnye van; senki nem veszi el a játékát, nem löki fel, és anya is csak az övé!

Sunday, September 6, 2009

Ványa bácsi éhes


Szóval járkál köztem és a Zuram között. Én bent szorgoskodom a krumplival, életem párja kint süti hozzá a húst.

Ványa bácsi meg már enne.

Hogy ne zúgolódjon, adok neki egy darab almát. Nincs elragadtatva tőle, de azért be-beveszi a szájába. És járkál tovább, hátha csurran-cseppen neki is valami.
Néha szemrehányóan végigmér, no mi van már....

Végre elkészül a krumpli, a húsra még várni kell, de én megszánom Ványa bácsit, kis műanyagtányérjára teszek pár szemet.
Ő rámnéz, tekintetéből olvasni lehet : "Ezzel akarsz lekenyerezni?"
Azért elveszi a tányért, és a még nála lévő almadarabbal egyetemben ellavíroz a szoba közepére, nagy sóhajtással leül és nekiáll egyszerű ebédjének.

Gyorsan végez vele, visszajön egy kis repetáért, majd visszacsoszog a szobába. A koreográfia ugyan az, alma a kézbe, mély sóhaj, vádló tekintet; csak ennyi jár...?

Végre elkészül a hús, kint eszünk, ölembe veszem Ványa bácsit, kiszedem a kezéből a másfél órája szorongatott almadarabot, és egy laza mozdulattal behajítom a közeli bokorba.

Nem kellett volna.
Ő megdermed, kicsi szemébe könnycseppek gyűlnek, két kezével a bokor irányába nyúlkál, a feszültséget szinte vágni lehet.
Az utolsó percben érkezik a felmentés, a Zuram egy kis kolbásszal.
Ványa bácsi elvesz egyet, békésen majszolgat.

Aztán hozzábújik, ásít,
Ványa bácsi most álmos.
De ez már egy másik történet.

Thursday, September 3, 2009

Én kis kertet kerteltem....


....bele rózsát ültettem.

De befejezem az idézgetést, nem szeretek kertelni.
A fenti szöveg úgy sem igaz, sem a kis kert, sem a rózsa nem állja meg a helyét.

A kertem nem kicsi, és virágot sem szoktam bele ültetni.

Ültettem viszont kukoricát. Termett is, minden növény egy, azaz 1 db csövet.
Bár ez sem teljesen igaz, volt, ahol csak felet, mert a másik felén nem értek meg a szemek.
Azért egy családi vacsora kijött belőle.

Azután ültettem uborkát is. Ez is termett. Ez is egyet. És nem palántánként, hanem úgy anblok-cuzame.
Pedig szépen virágzott, mint az 5 növény, de talán nem kellett volna olyan helyre ledugnom a palántákat, ahol a gyerekek előszeretettel szaladgálnak.
Igaz a palántázás előtt a nem igen szaladgáltak arrafelé....
Hmmm...lehet, hogy az uborkapalánta vonzza a gyerekeket?

A bab viszont biztosan taszíthatja őket, mert az is ültettem az uborka mellé, de azt hagyták békében teremni.
Szóval abból jövőre is vetek, de nem bokrosat (mint az idén), hanem karósat, mert akkor talán nem fog egy eső után a föld közelében elrohadni a fél termés....

A paradicsom viszont a sok eső ellenére is él, virágzik, és terem.
Aki nem hiszi, járjon utána!

Wednesday, September 2, 2009

Könyv, toll, tinta, ceruza, rontom-bontom....



Fejleszteni KELL a gyerekeket.

A magyar helyzetet nem ismerem, de itt, a Lajtán túl most ez a gyereknevelési főirány.
A jó szülő nem játszik csak úgy - az egyébként testileg-értelmileg jól fejlett- gyerekkel, nem vonja be a házimunkák elvégzésébe. Nem.
A jó szülő csak olyan játékokat vesz, és tesz, ami fejleszti a gyerek értelmi- és érzelmi életét, a szókincsét, nyelvtudását, mozgását és mindent, ami hirtelenjében eszükbe jut. Már a magzattal is tudományosan foglalkoznak, a kisbabák külön fejlesztőcsoportba járnak, az óvodában pedig államilag finanszírozzák az angolórákat. Mert így van esélye a jó iskolára.

Mifelénk pedig mostanában ez nagy téma, mert ilyentájt kell a nagycsoportosok szüleink dönteni, melyik iskolába íratják csemetéjüket.
Nekem is fontos, hogy milyen tanintézménybe kerül a fiam, azonban ellenálltam, és ellenállok a fejlesztési főiránynak. Kevéske pszichológiai háttérképzettségem nem akadályoz meg abban hogy NE fejlesszem a gyerekeimet.
Nem tudom, mit gondolnának rólam az ismerős anyukák, ha megtudnák, hogy én egész nap otthon vagyok a gyerekeimmel, és NEM fejlesztem őket. Nem töltünk ki feladatlapokat, nem tanítom olvasni őket, és nem gyakoroljuk a betűket sem.
A fennmaradó időben pedig játszunk, vagy segítenek.

Meglátjuk mi lesz, amikor Tomi jövőre iskolába megy. Most, így alig 5 évesen, megsüti a tojásrántottáját, felvágja a zsemlét, jól cselgáncsozik, kerékpározik, beszél 3 nyelven (Úgy, mint anyanyelv, apanyelv, és a német. Angolul, az óvodai nyelvoktatás ellenére nem szólal meg...), ismeri a betűket, számokat leírja a nevét, szívesen rajzol és fest. Az "r" hangjával vannak gondok, de majd a logopédus segít, én nem kontárkodom bele.

Nekem ennyi elég is, ezért az iskoláig hátra lévő egy évben SEM fejlesztem a gyereket....

....a fennmaradó időben meg majd játszunk.