Gyerekek felülnézetből/ Kinder aus der Elternperspektive

Sunday, February 28, 2010

Valaki mondja meg,...?!



Én szeretem az hinni, hogy minden mindennel összefüggésben áll.
Biztonságérzetet ad, hogy úgy vélem, minden velem történő események valamilyen célja van, ami hozzájárul a kozmikus egyensúly fenntartásához.

A legtöbb esetben hamar meglátom a dolgok közti összefüggéseket, szépen láncra tudom fűzni az eseményeket és hamar levonom a tanulságokat.
De most bajban vagyok.
Történt ugyanis egy hete, hogy hirtelen felindultságból mind az ötünk ágyneműjét kicseréltem és mosásban raktam.
Általában úgy szoktam, hogy előbb a mi fekhelyünkön cserélek, aztán mikor az lement a mosásban, fiúkén, hogy ne nagyon torlódjon össze a mosnivaló, de most azt gondoltam, képes leszek megbírkózni ennyivel is.
Még ki sem teregettem az összeset, amikor Tomi beteg lett, és szépen lehányta, előbb a saját, majd az én párnámat is.
Én nem kicsinyeskedtem, mindkettőnknél teljes cserélt eszközöltem.
Másnap Ivánra jött rá a rosszullét, aminek eredményeként újabb két garnitúra ágynemű (inkluzíve lepedő) ment a szennyesbe.
András is beteg lett, de ő gazdaságos gyerek, egy ágynemű darabot sem koszolt be.
Megtette helyette Iván, aki tetemes mennyiségű rostos almalé elfogyasztása után megmutatta, miért is nem érdemes kisgyereknek tetemes mennyiségű rostos almalét adni.
Aki nem tudná, annak elárulom; azért, mert ez olyan jó hatással van az emésztésére, hogy egy éjszaka alatt három garnitúra ágyneműt is képes elhasználni.
Hát, ha jól számoltam ez egy hét leforgása alatt 12 garnitúra ágynemű (inkluzíve lepedő) fel,- és elhasználását jelenti.

Mindegy, én szépen kimostam, kiteregettem mindahányat, és ez jól is van így, de azért örülnék neki ha valaki végre megmondaná, hogyan járult hozzá az én 12 garnitúra ágyneműm (inkluzíve lepedő) a kozmikus egyensúly fenntartásához?!

Saturday, February 27, 2010

Allons enfants de la Patrie....!



Bár a szabadság még korlátozott, de egyenlőség és testvériség az van fiúk között.
Elsősorban egyenlőség de abból az sem az a francia forradalomi...
Nem vezérli őket semmilyen társadalomjobbító, sanyarú néptömegeket felemelő eszme. Náluk az egyenlőség a másik orráig terjed, pontosabban addig, hogy a másik se kapjon többet, jobbat, mint ő.
Talán jobban illene rá az "önzőség" elnevezés.

Tomi, és András mértéktartó; pontosan számon tartják, ki hány darab csokit, mennyi puszit és egyéb javat kapott és ha valamelyik igazságtalanságot fél felfedezni, rögtön szól.
Iván ilyen tekintetben mértéktelen, neki nem kell centivel a kezemben bizonygatni, hogy pont ugyan olyan magasan áll a kakaó a poharában, mint bátyjáéban. Nem, ő nemes egyszerűséggel azt hiszi, hogy mindig a másiknál van a finomabb étel, a jobb játék és az érdekesebb könyv. És vélt - vagy valós- egyenlőtlenséget saját kezével, és éktelen visítással akarja orvosolni.

Az egyenlőség iránti vágy tehát kódolva van a génekben, és ez a ősi ösztön néha felül írja a józan ész által diktáltak, ami különös történetek szül nálunk is. Tomi megbetegedett és kókadtan feküdt a kanapén. András egy darabig nézegette, majd, felháborodva odajött hozzá,
-Anya a Tomi miért beteg, én meg miért nem?

Hát igen, csak nehogy valamiből több legyen az egyiknek....

Tuesday, February 23, 2010

Hodie mihi, cras Tibi!



Ami nálunk a "tavaly nekem, idén neked jut a zöldsárkányos jelmez" formában lenne helytálló, de ezt nem tudnám frappáns latin mondatban leírni, ezért marad a "ma nekem, holnap neked" formula.

Mert ahogy minden évben idén is beköszöntött a farsang. A harmadik, amin már nem én bohóckodom, hanem a saját gyerekem számára készítek jelmezt.
És örömmel jelentem, kezdek belejönni.
A jelmez készítésbe, és a gyerekvágy terelgetésbe is. Az utóbbi a nehezebb, hiszen csemetéim fantáziájának nemcsak az én kézügyességem (jégkorszakos makk-kereső mókus kilőve), de az óvodai pacifizmus (semmi fegyver, viszlát Zorro!) is határt szab.

Azért idén is sikerül olyan maskarát varázsolnom, ami mindhárom fél (úgy, mint a gyerek, az óvónéni és én) érdekeit kielégítette
A tavalyi bénáskodásomat már megörökítettem: itt (a két évvel ezelőttit nem, mert akkor meg még nem volt blogom).
Most visszaolvastam, és mintha próféta szólt volna belőlem, ugyanis András idén Tomi tavalyi jelmezében zöld sárkány lett. Hát igen, az oviban eltöltött fél év alatt ő is felfedezte a vadabb oldalát. No meg nem akart lemaradni a bátyja mögött,
Tomi ugyanis, a változatosság kedvéért, kék sárkánynak öltözött, és bejelentette, jövőre fekete sárkány lesz.
Azután, gondolom, jönnek majd a világosabb színek....

Sunday, February 21, 2010

A férjem nem bogaras



Egy kicsit se.
Amikor hozzá mentem feleségül erről fogalmam sem volt.
Én akkor azt hittem, hogy bogaras.
Illetve nem hittem, mert nekem egyértelmű volt, hogy ő a férfi, tehát ő lesz kettőnk közül a bogaras.

Aztán évek teltek el csendes együttlétben, és a dolog nem nagyon merült fel. Először akkor konfrontálódtunk komolyabban a témával, amikor elköltöztünk Magyarországról. Ott ugyanis lakásban éltünk, itt meg kertes házba költöztünk.
És az elején itt sem volt egyértelmű a dolog.
Mivel az egész télen történt még várni kellett, hogy kiderüljön, a Zuram nem bogaras.
Azért is, mert először az derült, ki, hogy a Zuram nem pókos. Ezután nemsokkal arra is rá kellett jönnöm, hogy rovaras sem.

És bár én az iskolában tanultam, hogy minden bogár rovar és így simán kitalálhattam volna, hogy ha a Zuram nem rovaros, akkor bogaras sem lehet, de én akkor azt gondoltam, hogy azért nekem kell furfangos asszonyi eszemmel ezeket az élőlényeket kiterelgetni a szabadba, mert a föld ezen teremtményei napközben jönnek be a lakásba, a férjem meg ilyenkor általában dolgozik.

De egy szép tavaszi napon keserűen szembesültem saját önáltatásommal, és végleg be kellett látnom, hogy kettőnk közül én vagyok a bogaras, és nem ő.
Történt ugyanis, hogy egy kósza szarvasbogár tévedt be az előszobánkba. Én éppen zuhanyoztam, amikor a férjem szólt, hogy tessékeljem ki a hívatlan látogatót.
-Fogj egy poharat és rakd ki! -mondtam neki
- Ó nem, én nem merem megfogni, megvárom, még befejezed!- jött a válasz, amivel világossá vált számomra, hogy a férjem nem bogaras.

Tuesday, February 16, 2010

Ó, gravitáció, miért vagy te gravitáció?



Mert levitálhatnánk is.
Ehelyett gravitálunk.

És az még hagyja' ám! a tárgyak is gravitálnak körülöttünk. Pedig levitálhatnának is, ugye.
Mennyivel 1xrűbb lenne az élet. Nem kéne mindig minden elrakni, polcokkal, ládákkal, kisebb ládákkal, dobozokkal, és egyébb tároló alkalmatoságokkal szórakozni. Amire nincs szükségem, egyszerűen elengedem, és ott levitál szépen a levegőben.

De nem is a tárolás a legnagyobb problémám, hanem a leesés. Pláne ha az egy gyerekkéz segítségével következik be.
Már pedig ez gyakran történik, egy kisgyerekes háztartásban minden leeshet.
És Murphy szerint ami leeshet, az le is esik.

Én ezt csak megerősíteni tudom.
Fakockától kezdve, üvegpoháron át a gumicsizmáig nálunk sokan kezdték egészen fönt, hogy aztán a mélybe zuhanjanak.
Tominál még komoly stresszfaktort jelentett egy-egy törékeny tárgy elvesztése, de az évek alatt megedződtem, és a múltkor már rezzenéstelen arccal söpörtem fel az Iván által földre küldött bögre maradványait.
Aznap már a harmadikat.

Azért még egy ilyen sokat tapasztalt veteránt is érhetnek meglepetések.
Ma este az USB adattárolóm - némi külső segítséggel - belegravitált az akváriumba.
Ez azért egy kicsit megviselt.

Sunday, February 14, 2010

Xtrém




A wikipédiából:
Extrém sport: olyan tevékenység, amellyel a elmegyünk a teljesítőképességünk határáig. Az extrém sport különleges technikai, vagy logisztikai és testi-lelki kihívást jelent.

Extrém sport például a mélytengeri merülés, a jégmászás, a motorakrobatika, a bázis ugrás, a vadvízi úszás.

Ezek mind-mind nagyon költséges elfoglaltságok. Már egy egyszerű sífelszerelés is szép összegbe kerül.
Azután ott van még az utazás. Még bázist sem lehet bárhol ugrani, magas épület kell hozzá, és a mélytengeri merülést sem lehet akármelyik patakmederben végrehajtani.

Én nem szeret utazni, és a pénzemet sem szívesen adom ki olyan jégcsákányra, amiről tudom, hogy úgyis a szakadékba fogja végezni.
Nem.
Viszont szeretem a feltűnést, és az adrenalin többletet, amit egy extrém sport gyakorlása hoz magával. Ezért sokáig gondolkodtam, melyik az a tevékenység, ami nem jár sok utazással, amire nem sajnálom a pénzt, feltűnő, és jelentős test-lelki kihívás jelent.
Sokáig gondolkodtam, végül megtaláltam a számomra legmegfelelőbb extrém sportot:
a gyereknevelést!

Friday, February 12, 2010

Mégis, ez kinek a gyereke?


motto: Csak az anya a biztos. Az apa személye vélelmezett.

Azért a természet ezt is megoldotta. Kutatók kimutatták, hogy az elsőszülöttek nagyobb százalékban hasonlítanak az apjukra, mint az utánuk következők.
Ez nem jelenti, hogy nincsenek anyukra megszólalásig hasonló elsők, vagy apjukra hajazó másodikak.
Nálunk a papírforma jött be.
Első fiam kisbabaként annyira csak az apjára hasonlított, hogy, ha nem lettem volna én is ott a szülőszobán, soha nem tudtuk volna meg, ki az anyja. Szerencsére ott voltam.

De vissza a témához: az első gyerek, fizikai hasonlóságaival megnyugtatja az apát, a többinél meg már lehet jobb génállományú férfit keresni.
A nők pedig néha keresnek is. Persze ez is ki van kutatva.
A nők ugyanis szívesen választanak egy anyagilag jó szituációban lévő partnert, majd szívesen szülnek egy jobb génállományú férfitól.
A gyerek így minden oldalról jól el van látva...

De kutatás ide, gének oda, én az állandó partnerkapcsolatot és a házastársi hűséget preferálom.
Hiszen néha mindenféle mellékutak nélkül is nehéz néha eldönteni, ki, kinek is a gyereke.
Mert ha Tomi ügyesen cselgáncsozik, akkor az apja fia, ha rossz szokást vesz fel akkor az enyém.
Ha havat lapátol, az apja büszkesége, ha megint a TV előtt tesped, az én szégyenem.
És még sorolhatnám.

És ezek még az egyszerű esetek; vagy hozzá, vagy hozzám tartozik a gyerek.
Tegnap óta viszont nem tudom, pontosan kinek a gyerekével élek egy fedél alatt.
Tomi ugyanis megkapta a hivatalos cselgáncs könyvét, ahová a nemzetiség mellé ez van írva: SZLOVÁK.
Mivel sem én, sem a Zuram nem vagyunk szlovákok, nem voltunk, és nem is leszünk, jogosan merült fel bennem a kérdés,
akkor mégis, ez kinek a gyereke?

Wednesday, February 10, 2010

Tilos a csók!


Nem, nem erkölcsi prédikációt fogok tartani.
És szexuális felvilágosítást sem.

Pláne nem felnőtt embereknek, hiszen
azzal már a nagyfiamnál is elkéstem.
A múltkor nézegettük a Dumbo című mesekönyvet, és annál a résznél, amikor a gólya meghozza a kicsi elefántot, azt találtam mondani Tominak,
"Én is nagyon, örültem, amikor a gólya meghozott"
A gyereke rám nézett, majd komoly hangon megszólalt, "De anya, én a pocidból bújtam ki, ugye?"
Talán ha kihasználom ezt a pici bizonytalanságát, és azt mondom neki, dehogy is, tényleg a gólya hozott, még visszaterelhettem volna a gyermeki ártatlanság útjára. Talán....
De ezt már soha nem tudom meg, mert igennel feleltem.
Egy mítosszal kevesebb.
A Mikulást és a húsvéti nyuszi legalább még megvannak.

A csók viszont tilos nálunk.
Persze ez nincs leírva sehol. Igazából még beszélni sem beszéltünk róla.
Amolyan hallgatólagos megegyezés született a témáról.
Ő hallgatott és nem csókolt, én meg nem emeltem vétót.
Bevallom, én azért szívesen csókolnék, de megértem őt.
Nézek én is rendszeresen tükörbe, és mindig megállapítom, hogy ha én lennék férfi, én se nagyon akarnám csókolgatni magamat.

De mindegy én azért nem adom fel. Bízom benne, a hétvégére megoldódik a dolog, és
elmúlik a torokgyulladásom.
Addig viszont tilos a csók!

Monday, February 8, 2010

15 fok



Mínuszban, természetesen. Hiszen tél van.
Na jó, mivel nem Szibériában élek, ezért talán mégsem olyan természetes. Viszont vitán felülállóan hideg. Marhára.

Annyira, hogy az ember kétszer is meggondolja, hogy kimegy-e a szabadba.
Aztán nem megy.
Csak az ablakot nyitja ki, és figyeli, ahogy a hideg levegő ködformájában áramlik be a szobába, és szinte várja, hogy a felhőből előbukkanjon egy mocsári szörny. Pont, mint a filmeken.
Persze semmi nem bukkan elő, egyrészt mert ez nem egy film, másrészt, meg ha lett volna is valami a ködben, az már rég belefagyott volna.

Nem emlékszem arra, hogy a környékünkön máskor is lett volna ilyen hideg.
Ez persze nem jelent semmi, a memóriám néha vetekszik egy aranyhaléval.
Az idei telet viszont még unokáimnak is mesélni fogom.

Majd amikor - stílusosan - hideg, téli estéken üldögélünk a meleg szobában, szépen felelevenítem a mostani hideg téli reggeleket és mesélek majd a csodálkozástól kikerekedett szemű csöppségeknek arról, hogyan adtam rá,az akkor még kiskorú, apáikra, és nagybátyjáikra a harisnyát, a nadrágot, az anorákot, a pulóvert, a kabátot, a sálat, a sapkát, a kesztyűt, és, hogy fél perccel később, miként vettem le róluk a kesztyűt, a sapkát, a sálat, a kabátot, a pulóvert, az anorákot, a nadrágot, és a harisnyát, mert induláskor jutott eszükbe, nekik még pisilniük kell......

Friday, February 5, 2010

A kihívás



-Gyere, menjünk ki!
- próbálkozom.
-Jaj, most nem akarok!- jön a válasz.

-De igen, most kimegyünk.- Mégiscsak én vagyok az anya, és ő a gyerek.
- Jaj, anya, miért?- Mégiscsak ő a gyerek, és én az anya.

Hát, mert egyrészt egészségügyi szempontból igen hasznos, ha némi időt kint töltünk a szabad levegőn, másrészt, meg hanem viszlek most ki titeket legalább egy órára, akkor délutánra már annyira felgyűlik bennetek a felesleges energia, hogy szana széjjel fogtok rohangálni, és egymást fogjátok cseszegetni, majd ráadásként az én idegeimen fogtok táncot lejteni.

Na jó, ezt mégsem mondhatom egy gyereknek. Még akkor sem, ha már majdnem 6 éves.
Ki kell találnom valami kellően atraktív, mégis hihető dolgot, hogy miért is kell nulla fokban, térdig érő hóban kimenni.
Nem lesz egyszerű, mert az az igazság, hogy én is szívesebben tespednék a lakásban, de hát a fenti okok miatt ez rövid távú haszonnal, és hosszú távú öngóllal lenne egyenlő.

Szóval gondolkodom, és közben nosztalgiával nézek vissza azokra az időkre, amikor a gyerekek kicsik voltak, és bár ordítottak, toporzékoltak, mondták, hogy adjam a dagadt ruhát másra, ne őket vigyem ki az udvarra, én azért a hónom alá kaptam őket, és vittem kifelé mindahányat.

Egy 5 és fél évesnél (de már egy 3 és félévesnél) ez már nem működik.
Itt már gondolkodni kell.
Szerencsére gyorsan beugrik.

-Elvisszük az üres üvegeket a gyűjtőszigetre!
- És én dobálhatom be?
-Hát persze.
-Jó akkor öltözöm.

Én is öltözöm és közben megveregetem a vállamat.
Ez a kihívást is sikerült!

Wednesday, February 3, 2010

Bevállal(koz)om



Én már Csernus előtt is bevállalós voltam, csak megfelelő szavam nem volt rá.
Azóta van.

Sokat, sokszor és sokra (be)vállalkoztam már, ezért az év elején úgy gondoltam, itt az idő, hogy komolyabb kapcsolatba lépjek a vállalkozással.
Szóval beszereztem a papírokat, és elmentem a hivatalba, hogy törvényesítsem kapcsolatunkat.
Az egész minden felhajtás nélkül, a nyilvánosság kizárásával történt. Fél óra alatt letudtuk a dolgot. Ünnepséget sem rendeztünk, a Zuram főzött egy kis spagettit, aztán ennyi.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy már kislány koromban is erről álmodtam....
...de nem is ez a lényeg, hanem, hogy vállalkozó lettem.

Vállalkozó, akiről mindenkinek meg van a maga sztereotípiája.

Az én sztereotip vállalkozóm 40-es férfi. Ápol külsejű, de dohányzik. Könyvelője, adótanácsadója, jó kocsija és szép nagy háza van.

A valóság ezzel szemben egy 20as évei végén járó nő. Karikás szemű, de nem iszik kávét. Férje, gyerekei, olcsó kocsija, öreg háza van...
...de nem is ez a lényeg, hanem, hogy vállalkozó lettem.

Blog-díj



NAGY-NAGY KÖSZÖNET GINIE-nek!

ÉS mostkreatívan megváltoztatom a játékszabályokat.
1. Nem írok 7 dolgot magamról, mert aki olvas, úgyis többet tud.
2. ÉS 7 blogot sem emelek ki, mert szerintem minden anyuka kreatív, aki 1,2, 3... stb. kisgyerek mellett még színvonalas blogot is fenn tud tartani.