Majd amikor este a Cargenie Hallban játszik és másnap átveszi a Nobel díjat, akkor majd mosolyogva fogok adomázgatni az újságíróknak.

Hogy milyen volt, amikor félóráig bogozgattam az általa összekevert fonalakat, Vagy amikor rendszeresem külön szemeteskukával kellett az neki beágyaznom, mert előző este kézművesműhelynek használta a fekhelyét.
Vagy amikor 5 fokban sapka nélkül nyitott kabátban jött haza az iskolából, mert lusta volt rendesen felöltözni.
És vidám arccal mesélem tovább a zokni, tankönyv-, számára fontos iratok- stb (a sor bármivel és bármeddig folytatható) idegtépő keresésének akkora már biztosan roppant mulatságos történetét.
No meg azt, hogy   "úgy is tudom, minek csináljam meg"- felkiáltássala csak félig készítette el a házi feladatát,
Persze az is lehet, hogy a logopédus esetet fogom inkább előhozni, amikor addig hintázott a széken, amíg hátra nem esett, ám rögötn fel is ugrott és a "semmi baj, cselgáncsozom" mondattal próbálta a logopéduson jelentkező szívroham első jeleit kezelni.

Lesz mit mesélnem, hiszen András még 8 éves sincs és hát a zseniális, ám szétszórt professzori énjéből még csak a szétszórtság látszik. De az nagyon.

Persze  én kitartó vagyok és reménykedem, hogy mire felnő megérkezik a másik fele is hozzá.
És akkor  majd  mosolyogva mesélem a gyermekkora iránt érdeklődő újságíróknak ezeket a történeteket az ideggyógyintézet teraszán....