A jól nevelt gyermek

A szülő hivatás szép és nemes, ám igen kemény feladat. Gyermekeinket szépre, s jóra nevelni nem egyszerű, ám ha megfogadjuk az alábbi jó tanácsokat, könnyen boldogolunk a legkomiszabb lurkóval is.

1. Ha gyermekünk hiszti céljából nyitja ki a száját, soha nem füldugót használjunk, mert ezzel csak számunkra szűnik meg a hanghatás, a szomszédok felé nem. Használjunk inkább ragasztószalagot!

2. Ugyan ezen okból soha ne küldjük a dühöngő gyermeket lehiggadás

céljából a szobájába, mert ott valószínűleg randarílozni fog. Ismét vessük be a ragaszószalagot. Ügyeljünk, hogy ne csak a kezét, de a lábait is szépen körbe tekerjük!

3. Ha a gyermek nem hajlandó megenni főztünk, ne édességmegvonással büntessük, mert ez elősegíti, hogy az édességet a jutalmazás eszközének tekintse csemetén, ami könnyen vezethet elhízáshoz. Enni nem akaró gyermeknek szerezzünk be egy kacsatöméshez használt tölcsért!

4. Állandóan összevesző, verekedő gyermekeinke bilincseljük össze! Az állandóü együtlét segít, hogy könnyebben bele tudják élni magukat a másik helyzetébe és, hogy új konfliktuskezelési technikákat dolgozzanak ki.

5. Fogmosást megtagadó csemeténknek ne adjunk enni. Hiszen ha nem lesznek piszkosak a fogai, nem is kell megmosnia azokat!

6. A házimunkában nem segítő gyermeket, életkorától függően küldjük 2-7 napra egy napközistáborba konyhai kisegítőnek.

Ezekkel a módszerekkel dresszírozzuk csemeténket 3-5 hétig, majd menjünk vele társaságba, és a büszkeséggel dagadó kebellel zsebeljük be a gyermeknevelésünkért járó bókokat!

untomiglan-untodiglan

A képen vannak házasok, és elváltak, olyanok, akik hazásodni fognak és olyanok, aki (soha többé!) nem. Vannak olyanok, akik párkacsolatban élnek és akik (még/már/hagyjál békén!) nem.

Az esküvő, a nagy nap, ami mindenkiből más érzéseket vált ki.

Én a saját házasságkötésemen eléggé meglepődtem. De még arra is csak utólag volt időm, olyan gyorsan férjhez mentem.

Pontosabban adtak.

Ő meg vett. (ha nem is tisztán üzleti alapon...)

Az ember lánya azért készül. Gyakorolgatja az "igen" szócskát, meg ilyenek.

Aztán eljön a nagy nap, odaállnak a házasságkötő terem ajtajához, megszólal a zene, és a leendő férjjel együtt bemasírozik az anyakönyvvezetőig.

Megjegyzem, nekem ezen a pár méteres úton majdnem sikerült elhagyni leendő uramat, és parancsolómat, mivel én a zene ütemére vonultam, ő meg - ritmusérzék híján - a saját tempójában lépkedett. Még egy 10 méter, és nem tudom, ki vesz el feleségül.

Azért megérkeztünk, a hivatali hölgy ránk nézett és máris zsadarta:

"Megkérem XY-t, hogy nyilvánítsa ki, akarja e ZW-t és fordítva, stb."

Nem telt bele két perc, és házasok voltunk.

Olyan gyorsan, határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon beszélt az anyakönyvvezető, hogy igazából végig sem tudtam gondolni, mire válaszolok igennel.

Ha egy 1954-es, félautomata mosógépet akart volna rámsózni, esküszöm megvettem volna.

Ezután az aláírogatás, a beszéd, a gyűrűhúzás, és a pezsgőzés lényegesen több időt vett igénybe, gondolon azért, mert ekkor már nem állt fenn a veszélye annak, hogy egyikünk meggondolja magát, feláll, és kisétál a teremből.

Egy válás meg lényegesen több időt vesz igénybe...

dühöngő

Ordítoooooooook!

Mint állat!

Nem bírom a kiságyamat.

Na jó, amikor alszom, akkor igen.

Vagy ha András bemászik mellém, akkor is.

Meg ha kivülről rákapaszkodom, olyankor is egész szimpatikus.

Egyébként nem.

Én a terek embere vagyok....

Azt szeretem, ha akadályok nélkül zsadarhatok végig, métereken keresztül.

Az álmom egy nagy, sík felület, ahol nincs más csak én, és a mászás.

Anyám pedig nem....

Mert hiába a nagy síkság, ha pár méter után "Nem gondolog, hogy túl messzire mentél?!"- szöveggel felemel és visszatesz a kiindulási pontra.

mert az roppant frusztráló.

Szóval csak én és a síkság.... Elképzelem, ahogy a hajamba belkap a szél, és a pelusom külső borítója meg-megzizzen a fenekem mozgásától.

Ilyenkor a hátamon futkos a hideg...

Sajnos anyám mindig résen van, de én nem adom fel az álmomat, egyszer igenis végig fogok mászni egy 50 méteres szakaszon! Megállás nélkül!

miért?

-miért akkor kell még háromszor visszamennem valamiért, amikor amúgy is késésben vagyok?

-miért akkor alszank a a gyerekeim reggel 6-nál tovább, amikor fél hétkor úgyis kellni kell?

- Iván miért kell fel az éjszaka közepén és áll neki teljes csöndben tépkedni a hajamat?

-miért van az, hogy egyikünk sem használja a kocsit heti 1-2 alkalomnál többször, mégis pont akkor kell a Zuramnak is az autó, mint nekem?

- miért állneki András rögötön fejhangon visítani, ha nem tetszik valami?

- miért nem párosítják össze magunkat a zoknik, miért nekem kell velük küzdeni?

- miért van, hogy aférjem, és a fiaim csak az én hangomra nem reagálni, minden más akusztikus szignál rögtön meghallanak?

- miért nekem van a legkevesebb mosni, és vasalni való ruhám, amikor csak én vasalok, és mosok?

- miért lesz az addig jó evő gyerekem 3 éves korára válogatós?

- miért akar Tomi mindenáron olyan születésnapi tortát, amit biztosan nem fogok tudni megcsinálni?

-miért nem keres a férjem többet?

- miért nincs egy időtágító gépem, amivel a napi 24-ből legalább 48-at tudnék csinálni?

- miért akkor tart rám mindenki igényt, amikor elmegyek 4 percre zuhanyozni?

- miért nincsenek már szombat esténként a tévében jó kis filmek, meg szórakoztató műsorok?

- miért sikerül jól a kaja, ha csak kis adagot csinálok belőle és miért lesz ehetetlen, ha nagyobb porciót készítek?

MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT?

Egy estém otthon...

avagy aki nyugalmat akar, ne szüljön gyereket, vagy várja meg, amíg felnő!

András tegnap este 6-kor elaludt. Jó, gondoltam, én fel nem ébresztem, aludjon reggelig. Így is marad még két gyerekem,akiket kedvemre rendezgethetek.

Miután fél nyolc környékén ők is ágyba kerültek és mivel a férjem éppen edzésen volt, gondoltam csapok egy görbe estét, némi almalé társaságában leheveredtem ágyba, párnák közé, és fennhanogn német meséket kezdtem olvasni.

Mielőtt bárki perverz relaxációs szokásaimon kezdene értetlenkedni, gyorsan hozzáteszem, ez még nem a közvetlen kikapcsolódáshoz tartozott (volna, ha lett volna kikapcsolódás, de nem lett). Ez volt az "előbb a munka, aztán a szórakozás" közmondás munka része.

Mostanság ugyanis minden este hangosan felolvasok egy-két német mesét, mert nemsokára az óvodában én leszek az aktuális szülő, aki bemegy és mesél a gyerekeknek. Szóval most erre gyúrok.

Tomi nehezen tudott elaludni, ezért, amikor meghallotta a hangomat, kijött ő is mesét hallgatni.

(Mielőtt nyakamra küldené valaki a gyámügyet, igen, szoktam a gyerekemnek is mesélni, de magyarul.)

Befejeztem a mesét, ágyba dugtam Tomi, és gondoltam, most már itt a dolce vitaaaaandrás is így gondolta, mert ekkor ő kelt fel, és jött ki hozzám.

Oké, neki is mese, aztán vissza ágy, kilencre megint nyugi!

Lett volna, ha Iván nem gondolja másként, bár ekkora tulajdonképpen már mindegy volt, mert a Zuram is hazaállított.Félórával korábban, mint szokott....

kulTúra

Mivel a nagy már elég nagy, a többieknek meg nincs más választásuk, a szokásos anyós-após (illetve gyerkszemmel a "mamapapa") látogatás alkalmával úgy döntöttünk nemcsak játszótérrel él az ember, elmegyünk kultúrálódni is.

Mivel nem vagyunk öngyilkos típusok és mert a hajókázásból (is) okultunk, a célpontunk a kis kiállítóteremmel, de nagy udvarral, és sok lépcsővel ellátott közeli vár lett.

A fiúk nagyon élvezték, csak éppen kultúrálódni nem akartak.

Tomi azzal volt elfoglalva, hogy meredek lejtőkön és egyébb lehetetlen helyeken jusson fel oda, ahová a többiek a normális utat használják

Andrást jobban érdekelte a kiállított makettek szédszedési módja, mint az, hogy mit ábrázolnak

Iván, tiltakozásul a ráerőltetett program miatt, az egész várlátogatást végigaludta.

A (valóban kis számú) kiállítóhelyiségek megtekintése villámsebességgel folyt a gyerekek számára én csak éppen beléptem az ajtón, amikor ők már jöttek is ki. Egyetlen "műtárgy" kötötte le hosszasabban a figyelmüket. Ez a kis fülkében bemutatott pottyantós vécé volt (mit is írt Freud az anális szakszról?), még a vármaketten is meg kellett mutatnom, hol folyt le egykor a végtermék....

Példabeszéd

Történt egyszer, hogy egy fehérvárból való asszony, fejébe vette hatalmas örömet ültet az gyermekei szívébe, mivel őket erős szeretettel szereté vala.
És elindulá, hogy azok üres homokozójába új homokot szerezzen vala.
És a városba zarándokola vala, és gyenge kezeivel az kocsiba súlyos homokzsákokat raká vala. És akkoron haza hajtá vala.

És kezébe fogá az zsákokat és vivé fel azokat az lépcsőn az kertbe.
Mivel már harmad órája nem evék, és erős férfi karoknak amúgy is híjján vala, ám a zsákok nehezek valának, Isten nevét többször szájára vevé. De abban az Úrnak öröme nem tellék vala, mert e szók válogatott káromkodásokkal telel levének vala.
És tölté amaz zsacskókat az homokozóba és elégedetten szemlélé művét.
És az gyermekek között gyorsan terjedt az örömhír, és jövének nagy számban a homokozóhoz, és ott játszani kezdének vala.
És két kezükkel tapodják.

És két lábukkal tapodják.

És a tapodástól kelék nagy homokfelhő és mindent betemeték vala.
És betemeté az ruhájukat, és betemeté az hajukat, és betemeté az mindenüket.
És az asszony szívében kél nagy komorság, mivel szemével látá az koszos gyermekeket és elképzelé vala az gyermekeket, ahogy az házba menének, és kezükkel és lábukkal az ház padlóját tapodják vala.
És valóban, mindőn gyermekei az homokot megunák vala, erős léptekkel indulának az ház felé.
Ekkor az asszony őrként az házajtóhoz álla és az gyermekeit sorban mezítelenre vetkezteté és az fürdőkádba raká vala.
És az asszony szívében elégedettség kelé vala, midőn az ragyogó gyermekarcokat és az tiszta házpadllót szemlélé vala.

Feleim ne gondoljátok, hogy az asszony gőgtől elvakítva, vagy gonoszsággal szívében cselekedett vala, midőn az koszos gyermekeket az házba nem engedé vala, hanem elébb mezítelenre vetkezteté, és megfürdeté őket.
Mert bizony mondom néktek, midőn ezt tevé az asszony, akkoron az én nevemben cselekedett, mert tudva tudá, hogy az homok az szilveszteri konfetikkel egy tőről fakadák vala.

Mert tudjátok meg, akár egyiket, akár másikat az házatokba béengeditek vala, onnan – légyen bármilyen márkájú porszívótok – hosszú hónapokig ki nem űzitek!

Hajózni kell...

Olaszország... még mindig.

Félsziget, tenger, hullámok, miegymás. Szóval hajózni kell.

Vendéglátóink szerint legalábbis.

Eleinte én is jónak tartottam az ötletet, a sok "felnőttes" program között gondoltam jó élmény lesz a gyerekeknek.

Gondoltam....

A fejemet kellett volna máshová tennem, és nem gondolkozni vele, mert az első hallásra gyerekbarát kiruccanás végül pedagógia, és kreatív képességeim határait feszegető út lett.

3-kor indul a hajó.

Aha, csak nem Olaszországban.

Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor a kocsi, tengerpart melletti leparkolása után egyenletes tempóban elkezdünk távolod a vizes közegtől

Egy előadás lesz a természetvédelmi területről a hajó indulása előtt, -mondta kísérőnk.

Rövid, aha... Ha bent ültem volna, biztosan rövid lett volna, de mivel két nagyobbik fiamat kellett az előadóterem mellett fekvő mocsaras területről minduntalan elterelnem, igen hosszúnak tűnt a dolog.

Nem baj semmi nem tart örökké, végre elindultunk...

a közeli kiállítóterembe, megnézni a tenger lagúnáiban élő vizi teremtményeket.

Egy kis kultúrprogram nem fog ártani - még mindig optimista voltam.

Eleinte úgy tűnt optimizmusom meghozza gyümölcsét, végre tényleg elindultunk a hajó felé. 4 körül beszálltunk és már fel is bőgött a motor.

Kicsit megkönnyebültem. Végül is milyen szép; tenger, hullámok.

És mentünk; tenger, hullámok.

Itt-ott egy-két sirály és hattyú.

Az első egy óra még lazán eltelt, a fiúk ki-be mászkáltak, nézelődtek, figyelték a hajóskapitányt.

Én pedig csak néztem ki az ablakon; a tenger, hullámok.

A második órában azért a gyerekek már türelmetlenkedni kezdtek, ekkor szerencsére következett egy rövid kiszállás a egy volt halásztanyánál, némi ásványvíz a gyerekeknek és pezsgő (egy természetvédelmi túra elengedhetetlen kelléke) a felnőtteknek. A fiúknak jót tett a változatosság.

Amikor visszaszálltunk megint volt pár perc nyugi, Iván még el is aludt szopi közben, én pedig bámultam ki az ablakon; a tenger, hullámok.

Az igazi pokol az utolsó fél órában szabadult el.

A "kő-papír-ollótól" kezdve a "csip-csip-csókán" át minden kézzel játszható játékot bevetettem, hogy eltereljem a kölkeim figyelmét, de hiába,

ekkor Tomi már percenként átlagban 62szer kérdezte meg, mikor érünk vissza.

Én a nem túl meggyőzően hangzó, "nemsokára ott leszünk" mondattal próbáltam megnyugtatni őt is, meg magamat is, miközben már kétségbeesetten néztem ki az ablakon;a tenger, hullámok... tenger, hullámok..., TENGER HULLÁMOK, ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!

Az utolsó 5 percben, a változatosság kedvéért még Iván is felébredt és vigasztalhatatlanul sírni kezdett. Ekkor én már transzcendens állapotban voltam, semmi nem érdekelt.

Végül, röpke 3, és fél óra után ismét szilárd talaj votl a lában alatt.

Ennyi!- gondoltam elégedetten.

De mind már írtam nem kéne a fejemet gondolkozásra használni...

Hamarosan kiderült ugyanis, hogy még egy könnyű olasz vacsorára vagyunk hivatalosak.

látószögek

Az ember elindulhat Debrecenből (vagy Szegedről) és eljuthat Brémáig (vagy Gdanskig) annélkül, hogy nagyobb meglepetések érnék.
A szállodák kb ugyan azt nyújtják, az éttermekben mindenhol kaphat rántott húst sült krumplival, és a benzinkutak felépítése és felszereltsége is hasonló.

Olaszország azonban más. Azt már korábbi kiruccanásaink alkalmával megszoktam, hogy nem érdemes elhajtani a kis bodegából, és két kútból álló töltőállomás mellett, "komolyabbat" keresni, mert ott maximum csak a bodega nagyobb, és 2 helyett 4 kút van.
Mint ahogy most nem kerestem a "másik" takarót sem az ágyamon, mert itt a dupla ágyon nem két, "egyemberes", hanem egy, "kétemberes" takaró van. Már előre lazítottam a nadrágövemen, amikor "könnyű" olasz vacsorára hívtak ismerőseink, mert az igaz, hogy az egyes fogások könnyűek, de annyi van belőlük, hogy mire a feléig érek, pukkanásik jóllakom.

Szóval nekem kicsit bel kellett szoknom a dolgokba. A fiaimat viszont nem zavarták az apró különbségek, kifejezetten élvezték a dolgot. Főleg azt, hogy minden, általunk látott wc mellett ott ált egy bide (lásd a képen).
Tomi már megérkezésünk másnapján közölte velem:
Anya, tudod, mi a legjobb Olaszországban? Hogy minden wc mellett van gyerekkézmosó!

Allulról nézve, minden egészen másmilyen...

Mindenhol jó...

...de a legjobb, ha nem nekem kell takarítani!

... de a legjobb otthon!

Csak hogy plasztikusan láttassam a bennem feszülő kettőséget.

Mert olyan nincs, hogy otthon is vagyok, meg nem is takarítok.

Igaz, hogy bő egy hétig senki nem randalírozott a négy falam között, ennek ellenére hétfő reggelre úgy nézett ki minden, mintha ágyúval lőtték volna szét.

Miután le- és kipakoltunk (hoppá, KIPAKOLTAM), behoztam az egy hétig száradó ruhákat, megvacsoráztattam a családot, a lakás ismét az őskáosz állapotában leledzett.

(Igazábó nem tudom, hogy csinálják ez családom férfitagjai, de nincs az a rövid idő, ami alatt nem tudnának hatalmas felfordulást csinálni. Ez biztosan egy olyan tudás, amit az apák adnak át a fiaiknak.)

Nem akarok hazudni, nem dőltem elégedetten hátra és néztem végig boldogan és elégedetten a fáradt családom, és gondoltam, hogy mindegy, legalább otthon vagyok.

Az egészből csak annyi igaz, hogy hátradőltem, és végignéztem a fáradt családon.

Illetve csak annyi, hogy hátradőltem.

Mert közben tulajdonképpen, nem a földön játszó gyerekeket méregettem, hanem a hátteret adó nappalit, és azont agyaltam, hol is kéne elkezdenem a rendrakást.

Mindenhol jó...

...de a legjobb, ha nem nekem kell takarítani!

... de a legjobb otthon!

Csak hogy plasztikusan láttassam a bennem feszülő kettőséget.

Mert olyan nincs, hogy otthon is vagyok, meg nem is takarítok.

Igaz, hogy bő egy hétig senki nem randalírozott a négy falam között, ennek ellenére hétfő reggelre úgy nézett ki minden, mintha ágyúval lőtték volna szét.

Miután le- és kipakoltunk (hoppá, KIPAKOLTAM), behoztam az egy hétig száradó ruhákat, megvacsoráztattam a családot, a lakás ismét az őskáosz állapotában leledzett.

(Igazábó nem tudom, hogy csinálják ez családom férfitagjai, de nincs az a rövid idő, ami alatt nem tudnának hatalmas felfordulást csinálni. Ez biztosan egy olyan tudás, amit az apák adnak át a fiaiknak.)

Nem akarok hazudni, nem dőltem elégedetten hátra és néztem végig boldogan és elégedetten a fáradt családom, és gondoltam, hogy mindegy, legalább otthon vagyok.

Az egészből csak annyi igaz, hogy hátradőltem, és végignéztem a fáradt családon.

Illetve csak annyi, hogy hátradőltem.

Mert közben tulajdonképpen, nem a földön játszó gyerekeket méregettem, hanem a hátteret adó nappalit, és azont agyaltam, hol is kéne elkezdenem a rendrakást.

HIP-HIP HURRÁ!

Háromszoros hurrá a Kis Masinisztának, aki ma töltötte a kerek 10. hónapot!

HIP-HIP HURRÁ!

Háromszoros hurrá a Kis Masinisztának, aki ma töltötte a kerek 10. hónapot!

Szolgálati Közlemény

Április 3.-13. között dél-európai körúton leszek, anyagot gyűjteni.

Szolgálati Közlemény

Április 3.-13. között dél-európai körúton leszek, anyagot gyűjteni.

nomen est omen

Azaz a név figyelmezetető előjel. Magyarban elterjedtebb formában: a név kötelez.

Japánban azt a szokás ,hogy csak a szülés után (akár hetekkel) adnak nevet a babának, hogy előbb lássák, milyen emberke csöppent a földre, hogy a legmegfelelőbb nevet kapja.

Én nem voltam ennyire türelmes, még gyermek sem volt a hasamban, sőt még a hozzá(m) való pasit sem találtam meg, amikor már tudtam, hogy a fiam Tamás lesz. De az öccsei András és Iván sem kapták meg az esélyt, hogy beleszólhassanak a névválasztásába.

Én voltam, aki eldöntötte a három fiúnevet, de szerintem én vagyok az egyetlen, aki sokszor képtelen a megfelelő gyereket és a megfelelő nevet összeilleszteni.

Ha rászólók Ivánra, rendszeresen úgy kezdem, hogy "András..."

Amikor beszélek a Zuramnak András játszócsoportbeli kalandjairól, általában "Tomit" emlegetek.

Mikor Tamás babakoráról referálok, rendszeres az "Iván" szócskát illesztem a név helyére.

Szóval nem megy... de azért rendíthetetlenül gyakorolok, hogy egy szép napont majd minden fiamat a saját nevén tudjam szólítani.