Közlekedek.
Győrből akarok felhajtani az autópályára.
Amúgy sem vagyok az a típus, aki szerint a sebességjelző táblákat azért teszik ki az út mellé, hogy jelezzék, akár ennyivel is lehetne menni, de most még a megengedett 40-nél is lasabban fordulok a bekötőútra, biztos a bokor furcsa mozgása miatt.
Fél másodperc múlva kiderül, jól tettem, mert nem a bokor mozgott, hanem egy szárnyas mozgatta. Valami liba, vagy kacsaféle, nem tudom, nem volt időm megfigyelni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy lassítsak, nehogy elüssem.
Őt, meg a nyomában megjelenő kiscsibéket.
Már lépésben haladok, az állatsereg már majdnem az út túloldalán van, simán gyorsíthatnék.
Én mégis úgy döntök, inkább megállok. Alig, hogy a lábamat a fékre teszem, a legutolsó csibe tétován elindul visszafelé, majd megáll az úton.
Valószínűleg nem ütöttem volna el, de azért örülök, hogy ezt már soha nem fogom megtudni....
Szóval áll a kis kiváncsi az úton, farkasszemet néz az autómmal. Nem akar elmenni.
Nem telik bele sok idő, és az út menti bozótosból feltűnik az anyaállat feje.
Mond valamit a kis reniteskedőnek, aki tétován megindul felé.
Én is a gázra lépek, de előtte még lopva hátrapillantok a fiúkra, és arra gondolok, nem egyszerű dolog anyának lenni .
No comments:
Post a Comment