Nosztalgiázni akartam....
És mily meglepő, nem jött össze.
Ugyanis elég nehéz úgy felelveníteni független, egyetemista éveimet, amikor még az ebédemet sem tudom elfogyasztani, mert az egyik gyereknek vécére kell mennie, a másik mindenáron tudni akarja, mit ábrázol a fejünk fölött lógó absztrakt műalkotás, a harmadik meg csak úgy megszokásból hisztizik.
Mindezt szinkronban, természetesen.
Sebaj, majd lesétálunk a Duna partra, ott biztos összejön valami, hiszen milyen sokszor jártunk a Vigadó, meg az MTA környékén a Zurammal, mikor még nem is volt a Zuram!
Mily melepő, ez sem jött össze.
Ugyanis elég nehéz egy friss sportsérülésese férfival romantikázni, akinek alapból is fáj a térde, hát még, hogy a különböző aluljáróknál ő cipelte fel-le a babakocsi+gyerek együttest.
Ezek után felesleges lenne a 3 kiskorúra kenni az érzelmi túlcsordulás elmaradását.
Sebaj, majd utazunk metróval, meg villamossal, milyen jó lesz!
Na ez jó is volt....
...a fiúknak.
Bár ha jobban belegondolok miután Tominak csak egyszer kellett elmagyaráznom, hogy nem a villamossíneken állva kéne megvárni a jármű érkezését, András pedig szintén csak egyszer döntött úgy a mozgólépcsőn, hogy minden jelzés nélkül, 3-4 lépcsőfokkal a vége előtt, menetiránnyal hátnak leül rá, Iván meg úgy is aludt, nekem is stresszmentesnek mondható az esemény.
Sebaj, majd máskor is megyünk Budapestre nosztalgiázni, csak akkor már nem felhőtlen, és felelőtlen diákéveimre, hanem erre a látogatásra fogok visszagondolni!
No comments:
Post a Comment