Vízszint

Szombaton könnyű volt engem megfektetni.
Igazából nem is kellett, csináltam én magamtól. A srác csak rámnézett (na jó, én kezdtem, én néztem rá először), kinyújtotta a kezét és én szinte azonnal vízszintesben voltam.

Majd jött egy kecses lábemelés és....
máris kontroll alatt tartottam a fejét. Aztán megpróbálta leszorítani a kezét, de nem sikerült.
Hát feküdtem tovább, és próbáltam a lábaimmal blokkolni, hogy ne tudjon fogást tatlálni rajtam, mert azt minden judókat tudja (még a legkisebb is), hogyha egyszer kesa-gateméban vagy, az szinte biztos vereség.
Szóval feküdtem és vártam, mert így még mindig több lehetőségem volt az erőm megőrzésére, mint annak, aki fennt, tiszta erőből próbálta elrakni a lábaimat, hogy pozicióba kerülhessen.
Szóval feküdtem, és kivártam. Més lehetőségem nem is nagyon volt, mivel az ellenfeleim bő 10 kilóval többet és 16 évvel kevesebben nyomtak nála.

Végül bejött a taktika,
kétszer is.
Az ellenfeleim annyira kifulladtak, hogy nekem csak egy alkalmas pillanatban el kellett kapnom a kimonójukat, és addig szorítani a nyakukra, amíg elvörösödő fejjel fel nem adták a küzdelmet.


Mondjuk nem tudom, hogy azért a nyadvadt négy pontért érdemes volt-e az egész verseny két leghosszabb versenyét végigizzadni, mert a közönség elismerő tapsán kivül csak a nyamvadt második helyre volt elég....
(a Zuram, meg a fiam elők lettek, dehát akkor is!)