Mindennek van teteje!

Iván okosodik.
Legkisebb csemetém kognitív fejlődése végre kezd eljjutni arra a szinre, hogy már nemcsak az "enyém" létezik számára, hanem a "másé" - egész pontosan apué, anyujé, Orroé és Ajsájé - is.
Már nem mászik fel Tomi asztalára, hogy lenyerje onnan a bátyja legféltettebb Legofiguráit. Nem most megáll az objektum előtt, és felmutatt rá, és "Orro, Orro" kiáltásokkal jelzi, ez más területe.
Hasonlóképpen jár el András dolgaival, de már mi, felnőttek is sok területen biztonságban érezhetjük magunkat, és a táviránytó készüléket.

Mikor Iván megérkezett közénk, már nagy gyakorlatom volt a gyerekbarátságból, ezért a lakás alsó, 1 méterén jól kiképzett biztonsági övezet húzódott. Semmi törékeny, értékes, érzelmileg fontos tárgy nem volt ott.
Ezután centiről centire haladtunk; ő a növésben, én a pakolásban.

Aztán, olyan másfél éves kora körül jött a hirtelen megugrás a testmagasságában. Felfedezte, hogy a székről nemcsak az asztalra tud könnyedén feljutni, de a műtárgyat el is lehet mozdítani, és így a lakás már pontjain és magasra törhet.
Nőtt az akciórádiusza.
Nekem meg kétségbeesésem, mert a lakásnak is van teteje, nem pakolhattam az egekig a cuccokat....
Már azt számoltam, hogy még 3-4 centi, és eléri a polc tetején lévő útleveleket, amikor a gyerekem végre befejezte a székes-polcos garázdálkodást.

Hála égnek!