Persze az elején még én is hittem abban, hogy a három fiam minden este kéz-a kézben boldogan sétál bele a naplementébe, vagy valami hasonló. A kezdetek kezdetén minden rendben is volt. A nagyobb(ak) féltékenykedés nélküli gosdoskodással vették körül a kicsit.
A dolgok ott csúsztak félre, amikor az aktuális kisbaba 1 éves kora körül elindult a kisgyerekké válás rögös útján, vágyai és játékválasztásai kezdtek összhangba kerülni a nagyobb testvérekével.
Egy-egy arcba tenyerelés, ruhahúzás, játékelvétel, ki- és be-zárás a mindennapjaik részévé vált, miközben minden gyerek kifejlesztette a sajátos védekezési módját is.
Iván végre elég gyorsan fut, így András már nem tudja rögtön elvenni tőle a játékot.
András fülsüketítő módon visít, így Tomi nem tudja sokáig titokban tartani, ha leszadízta az öccsét.
Tomi meg a legnagyobb és a legerősebb, ezért nincsen szüksége a fizikai hadviselés ezen eszközeire, őt viszont kognitív síkon érik a kihívások. Ugyanis, amikor elveszi Andrástól a játékot, nem engedi be Ivánt a szobába, vagy már megint tiltott helyre mászott, elfogadható magyarázatot kell tálalni elém.
Legtöbbször azért nem sikerül, hiába mégis van 23 év előnyöm!
Ha logikailag mennék fölfelé, akkor most azt következne, hogy én hogyan egyenlítem ki a Zuram, és köztem fennálló különbségeket, de nem terítem ki a kártyáimat, mert a blogot ő is rendszeresen olvassa.
Legyen annyi elég, hogy megvannak az eszközeim....
No comments:
Post a Comment