Olaszország... még mindig.
Félsziget, tenger, hullámok, miegymás. Szóval hajózni kell.
Vendéglátóink szerint legalábbis.
Eleinte én is jónak tartottam az ötletet, a sok "felnőttes" program között gondoltam jó élmény lesz a gyerekeknek.
Gondoltam....
A fejemet kellett volna máshová tennem, és nem gondolkozni vele, mert az első hallásra gyerekbarát kiruccanás végül pedagógia, és kreatív képességeim határait feszegető út lett.
3-kor indul a hajó.
Aha, csak nem Olaszországban.
Már akkor gyanút kellett volna fognom, amikor a kocsi, tengerpart melletti leparkolása után egyenletes tempóban elkezdünk távolod a vizes közegtől
Egy előadás lesz a természetvédelmi területről a hajó indulása előtt, -mondta kísérőnk.
Rövid, aha... Ha bent ültem volna, biztosan rövid lett volna, de mivel két nagyobbik fiamat kellett az előadóterem mellett fekvő mocsaras területről minduntalan elterelnem, igen hosszúnak tűnt a dolog.
Nem baj semmi nem tart örökké, végre elindultunk...
a közeli kiállítóterembe, megnézni a tenger lagúnáiban élő vizi teremtményeket.
Egy kis kultúrprogram nem fog ártani - még mindig optimista voltam.
Eleinte úgy tűnt optimizmusom meghozza gyümölcsét, végre tényleg elindultunk a hajó felé. 4 körül beszálltunk és már fel is bőgött a motor.
Kicsit megkönnyebültem. Végül is milyen szép; tenger, hullámok.
És mentünk; tenger, hullámok.
Itt-ott egy-két sirály és hattyú.
Az első egy óra még lazán eltelt, a fiúk ki-be mászkáltak, nézelődtek, figyelték a hajóskapitányt.
Én pedig csak néztem ki az ablakon; a tenger, hullámok.
A második órában azért a gyerekek már türelmetlenkedni kezdtek, ekkor szerencsére következett egy rövid kiszállás a egy volt halásztanyánál, némi ásványvíz a gyerekeknek és pezsgő (egy természetvédelmi túra elengedhetetlen kelléke) a felnőtteknek. A fiúknak jót tett a változatosság.
Amikor visszaszálltunk megint volt pár perc nyugi, Iván még el is aludt szopi közben, én pedig bámultam ki az ablakon; a tenger, hullámok.
Az igazi pokol az utolsó fél órában szabadult el.
A "kő-papír-ollótól" kezdve a "csip-csip-csókán" át minden kézzel játszható játékot bevetettem, hogy eltereljem a kölkeim figyelmét, de hiába,
ekkor Tomi már percenként átlagban 62szer kérdezte meg, mikor érünk vissza.
Én a nem túl meggyőzően hangzó, "nemsokára ott leszünk" mondattal próbáltam megnyugtatni őt is, meg magamat is, miközben már kétségbeesetten néztem ki az ablakon;a tenger, hullámok... tenger, hullámok..., TENGER HULLÁMOK, ÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!
Az utolsó 5 percben, a változatosság kedvéért még Iván is felébredt és vigasztalhatatlanul sírni kezdett. Ekkor én már transzcendens állapotban voltam, semmi nem érdekelt.
Végül, röpke 3, és fél óra után ismét szilárd talaj votl a lában alatt.
Ennyi!- gondoltam elégedetten.
De mind már írtam nem kéne a fejemet gondolkozásra használni...
Hamarosan kiderült ugyanis, hogy még egy könnyű olasz vacsorára vagyunk hivatalosak.
No comments:
Post a Comment