dühöngő

Ordítoooooooook!

Mint állat!

Nem bírom a kiságyamat.

Na jó, amikor alszom, akkor igen.

Vagy ha András bemászik mellém, akkor is.

Meg ha kivülről rákapaszkodom, olyankor is egész szimpatikus.

Egyébként nem.

Én a terek embere vagyok....

Azt szeretem, ha akadályok nélkül zsadarhatok végig, métereken keresztül.

Az álmom egy nagy, sík felület, ahol nincs más csak én, és a mászás.

Anyám pedig nem....

Mert hiába a nagy síkság, ha pár méter után "Nem gondolog, hogy túl messzire mentél?!"- szöveggel felemel és visszatesz a kiindulási pontra.

mert az roppant frusztráló.

Szóval csak én és a síkság.... Elképzelem, ahogy a hajamba belkap a szél, és a pelusom külső borítója meg-megzizzen a fenekem mozgásától.

Ilyenkor a hátamon futkos a hideg...

Sajnos anyám mindig résen van, de én nem adom fel az álmomat, egyszer igenis végig fogok mászni egy 50 méteres szakaszon! Megállás nélkül!