A képen vannak házasok, és elváltak, olyanok, akik hazásodni fognak és olyanok, aki (soha többé!) nem. Vannak olyanok, akik párkacsolatban élnek és akik (még/már/hagyjál békén!) nem.
Az esküvő, a nagy nap, ami mindenkiből más érzéseket vált ki.
Én a saját házasságkötésemen eléggé meglepődtem. De még arra is csak utólag volt időm, olyan gyorsan férjhez mentem.
Pontosabban adtak.
Ő meg vett. (ha nem is tisztán üzleti alapon...)
Az ember lánya azért készül. Gyakorolgatja az "igen" szócskát, meg ilyenek.
Aztán eljön a nagy nap, odaállnak a házasságkötő terem ajtajához, megszólal a zene, és a leendő férjjel együtt bemasírozik az anyakönyvvezetőig.
Megjegyzem, nekem ezen a pár méteres úton majdnem sikerült elhagyni leendő uramat, és parancsolómat, mivel én a zene ütemére vonultam, ő meg - ritmusérzék híján - a saját tempójában lépkedett. Még egy 10 méter, és nem tudom, ki vesz el feleségül.
Azért megérkeztünk, a hivatali hölgy ránk nézett és máris zsadarta:
"Megkérem XY-t, hogy nyilvánítsa ki, akarja e ZW-t és fordítva, stb."
Nem telt bele két perc, és házasok voltunk.
Olyan gyorsan, határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon beszélt az anyakönyvvezető, hogy igazából végig sem tudtam gondolni, mire válaszolok igennel.
Ha egy 1954-es, félautomata mosógépet akart volna rámsózni, esküszöm megvettem volna.
Ezután az aláírogatás, a beszéd, a gyűrűhúzás, és a pezsgőzés lényegesen több időt vett igénybe, gondolon azért, mert ekkor már nem állt fenn a veszélye annak, hogy egyikünk meggondolja magát, feláll, és kisétál a teremből.
Egy válás meg lényegesen több időt vesz igénybe...
No comments:
Post a Comment