Időben

Tad James pszichoterapeuta az időészlelésnek két típusát írta le, a "time throug" és a "in time" embert.
Az első típus egy vonalként látja az időt,a bal oldalon a múlt, a jobbon a jövő van. Fontos számára az idő, határidőkben, időtartamokban gondolkodik.
Ezzel szemben az "in time" típus nehezen kezeli az időt, és nem kedveli a határidőket. A múltat maga mögé helyezi, a jelenben él, és ezt nehezen köti össze a jövő eseményeivel.
Számukra az idő korlátlan, ráérnek, a késésnek nincs jelentősége.

Tehát két típus, time throug és in time; magyarra lefordítva, anyák és gyerekeik.
Csodás párosítás. Pláne hétfőn reggel, amikor a gyerek(ek)et oviba kell vinni, az anyukának meg időpontja van. Mert hogy is megy?

time throug 1.
Az anya felkel, és szép vonalban látja maga előtt, hogy talán fél órával korábban kellett volna, mert még sok az elintéznivaló és ha nem kapja össze magát, elkésnek mindahányan.
in time1.
A gyerek felkel és miután felháborodik azon, hogy, idézem "nem hagyták kialudni", szépen maga mögött hagyjaaz ágyat és nekiáll játszani

time throug 2.
Az anya kihagyja a reggelit, inkább a gyerekeknek csinál szendvicset, fél kézzel vajaz, a másikkal öltözködik.
in time2.
A gyerek kihagyná a reggelit, mert most nem annyira éhes, és azzal sem ért egyet, hogy a pizsamát utcai ruhára kell cserélni. Minek,van még idő...

time throug3.
Az anya, szendvics készítésből felszabadult kezével nekiáll a gyereköltöztetésnek, a lábával behúzza az ovistáskát. Hiába az idő pénz....
in time3.
A készre öltöztetett gyerek még visszamegy a gyerekszobába, mert eszébe jut, hogy a kistehenet nem tette be az istállóba.

time throug4.
Az anya az oviig vezető úton különböző cselekkel próbálja egyenes, egyenletes mozgásra rábírni csemetéjét.
in time 4.
Nem sikerül. A gyerek minden bokornál, kőnél, villanyoszlopnál megáll.

time throug 5.
Az anya egyik kezével a kabátot rángatja le a gyerekről, a másikkal a váltócipőt teszi rá,a harmadikkal az előzőnap elfelejtett,de aznapra visszahozandó ovis űrlapot tölti.
in time5.
A gyerek állandóan feláll és az ovi előterébe kirakott könyveket akarja olvasgatni.

A végén a gyerek, háta mögött tudva az anyai sürgetést, időben átlépi a csoportszoba küszöbét, anyuka viszont már az ovi kapujában egyenesen látja, hogy akármilyen gyorsan is szalad a jelenben az eljövendő találkára, a múlt eseményei miatt legalább 10, de inkább 15 perces késéssel érkezik majd a helyszínre.

Akármilyen formájú torta díszítése

Egy téglalap alakú, 15x25 cm-es , 4-5 cm magas alaphoz négy tojássárgáját, négy kanál vizet, 10 dkg cukrot összekeverünk, hozzáadunk 15 dkg olvasztott csokoládét, 15 dkg lisztet, és a tojások felvert habját.
Formába öntjük és kisütjük.
Amikor kihűlt, a kívánt formára vágjuk.



Ezután még kettévághatjuk és ízlés szerint lekvárral, vagy krémmel tölthetjük (én nem tettem).

18dkg marcipánt két sütőpapír közé téve téglalap alakúra nyújtunk ( előtte színezhetjük ételfestékkel). Rátesszük a kivágott tortát és a marcipánt is körbevágjuk, majd a kivágott lapot a tésztára helyezzük.



A maradék marcipánból kb 3-4 cmes húrkát gyúrunk, majd kinyújtjuk.



Az így kapott "szalaggal" bevonjuk a torta oldalát, a felesleget kb a torta magasságában, éles késsel levágjuk, majd kézzel összedolgozzuk a süti tetején lévő marcipánnal.




Egy kis pohárba folyékony ételfestéket (vagy vízzel kevert, por alakút) teszünk és egy ecsettel kifestjük a tortát.

Csúsztatás

Szánkózás: egy tárgy segítségével, , havon, csúszó mozgással eljutni A-ból B-be.

Ez a mostani szánkózást váratlanul ért.
Igaz, voltam én már szánkózni.
Többször is.
Apuval, anyuval, egyedül jutottam A-ból, B-be. Egyenes vonalú, egyenletesen gyorsuló mozgással, ahol a két pont között 10, maximum 20 méter volt.

Na most nem annyi volt. És nem egyenes.
Több száz méteres, kanyargós hegyi úton száguldottunk lefelé.
Először apuval, aztán kétszer anyuval.

A második menet után apu megkérdezte a feleségét, hogy hogy vagyok, mire az nevetve mondta, hogy nem tudja, de legalább nem sírok.

Nem sírok, nem sírok! Roppan humoros vagy anyám.....
Hanem lettem az a nagy fizikai különbség, tuti, hogy beépítem őt egy hóemberbe.
Neki biztosan vicces volt a lejtmenet, de miután nekem állandóan vagy a sál, vagy a sapka takarta el az egész arcomat, én nem szórakoztam olyan jól. Anya persze ezt nem nagyon vettem észre, mert hátul ült, és a megfelelő fékezésre, meg a kanyarok bevételére koncentrált.

Mindegy, egyszer én is leszek nagy. És akkor megint szánkózni fogok anyuval.
És akkor én ülök majd hátul....

Nép-szokás

A magyar az olyan. Illetve ilyen.
Már a bevándorlók is lóval keltek át a hegyeken, nem síléccel.
Nekünk nincsenek norvég sziklarajzaink mamutcsonton sikló emberekről, és Kodály Zoltán sem gyűjtött egyetlen, síelésről szóló népdalt sem.
Én pedig még egyik néprajzi könyvben sem olvastam olyat, hogy az első hó leestével összegyűltek volna a legények és leányok, félig tréfásan, félig komolyan sílécet csatoltak volna a lábukra, majd lecsúsztak volna a hegyoldalon.

Tehát a magyar az ilyen.
A szlovén meg olyan. Mert amíg a holland gyerekek biciklisüléssel a popsijukon jönnek világra, addig a szlovén csemeték síléccel a lábukon születnek.
A fiaim csak félig szlovének, de mivel egy síléccel nem lehet messzire jutni, hát hagytam, hogy a Zuram a gyerek magyar lábára is csúszóalkalmatosságot szereljen.

Ő pedig szerelt, és én így jutottam el életemben először egy igazi sípályára.
Igaz, csak az aljáig, de én nem is vágytam magasabbra. Óvatos duhaj vagyok, és amúgy sem szeretem sem a havat, sem a hideget.
Azért hősiesen viseltem az a jó fél órát, amíg a Zuram síelni tanította Tomit. Ügyesen terelgettem vissza a minduntalan a pályára tévedő Ivánt, ötpercenként biztosítottam Andrást arról, hogy az étterem teraszán üldőgélő, macska nagyságú kutya nem fogja megtámadni, és totális tudatlanségom ellenére, még a síelés körül is hasznosság tettem magam.

A sílecke befejezése után ugyanis sor került a sícipő levételére. Az összes hevedert kikapcsoltam, minden helyet meglazítottam, és megpróbáltam levenni a lábbelit.
Nem sikerült egyszer, nem sikerült kétszer. Aztán, akár a népmesében, harmadikra, elővettem józan paraszti eszemet és, mint ahogy anno dédanyáink tették dédapáink csizmáinál, két combommal satuba fogtam fiam lábát és egy erőteljes rántással lehúztam róla a sícipőt.
Hiába, no, nem árt, ha az ember több kultúrában is jártas!

Betegségem története

Betegségem története egyben gyermekeim, szüleim, valamint egyéb fel,- és lemenői története is egyben,
hiszen mindenki lehet beteg.
Alapvetően semmi bajom a betegségekkel, de a köztünk lévő viszonyt "mérsékelten távoltartónak" írhatnám le. Én mérsékelt vagyok, amíg a betegség távolságtartó. Amikor viszont elveszíti a mértéket, és nem tudja hol a határ, akkor kiakadok.

Nem is beszélek vele, csak bemegyek a szobámba és lefekszem. Persze a kis dög mindig követ....
Ott van, amikor lázasan öklömnyire duzzadt mandulákkal kapkodok levegő után, vagy amikor gyógyulgatófélben lévén, teával a kezemben elalszok és magamara borítom a pohár tartalmát.

Amióta a gyerekek rendszeresen nézik a "Volt egyszer egy élet...." című klasszikust némi szint lop az életembe, ahogy elképzelem a rajzfilmbeli baktériumtörzseket, amint lerohanják az ott határőrállomásnak ábrázolt manduláimat, és minden szétbarmolnak.
És az antibiotikum benyelése után megjelennek lelki szemeim előtt a kis, Cyrano de Bergeracnak öltözött repülő valamik, és francia tőreikkel lekardozzák a rosszfiúkat.
Én pedig szépen meggyógyulok.

Igaz a rajzfilmben az egész jelenet 4-5 percig tatrt, nekem meg 4-5 napig tartott, mire fájdalomentesen tudtam nyelni.
Mondjuk a rajzfilmbeli kislány bölcsen betartva azt orvos utasításait, szépen ágyban marad.
Én meg nem.....

Betegség miatt zárva!

Elhihetitek, ha az embernek annyira fáj a torka, hogy szíve szerint átállna a bőrön keresztüli táplálékfelvételre, nem sok érdekes történet jut eszébe.

Ám már a táskámban lapul a testem nem kívánatos mikrobiológiai lakóinak kiírtására szolgáló szer, szóval biztosan hamar rendbe jövök.

Anya lettem!

Az az igazság, hogy nem is foglalkoztam a dologgal. Nem ért készületlenül, de be kell valljam,
elmaradt az a hatalmas, érzelmes pillanat. Az a fajta, amit az ember olvas,vagy hall. Ez a "szemébe néztem és éreztem..." típusú.
Szóval megtörtént. Én egy pillanat alatt átcsússzantam egyik világból a másikba.
ANYA lettem!

Bár a matek soha nem volt az erősségem, de az1 nő+1 férfi = x számú gyerek egyenletet ismertem, ezért sem a terhesség sem a szülés nem lepett meg.
Ami utána jött annál inkább.
Először 180 fokot fordult az életem, másodjára megint 180 fokot, harmadjára ismét 180-at, tehát most megint a fejem tetején állok....
.... ANYA lettem!

Így, egyszerűen, és természetesen. Egyértelmú volt a dolog, ezért soha nem is éreztem égető szükségét, hogy Nietzsche-i mélységekbe hatoló elemzés írjak a dologról, vagy, hogy üres perceimben a köztem és a fiaim közötti érzelmi kötelékről elmélkedjek.
Amúgy sincsenek üres perceim, hiszen
ANYA lettem!

Évi 365 napon, napi 24 órában. Szó szerint, rokonok, barátok több száz kilométerre.
Ha el akarok menni fodrászhoz a Zuramnak szabadságot kell kivennie, és
nálunk a "kettesben eltöltött este" azt jelenti ha a gyerekek elalvása után még nem vagyunk annyira fáradtak, hogy mi is bedőljünk az ágyba.
Márpedig ritkán fordul elő, hogy 12-14 óra talpon állás után ne legyek holt fáradt.
Csak így van ez, mióta
ANYA lettem!

Ennek ellenére, soha nem gondoltam volna, hogy micsoda öröm jelent kártyázni legozni, golyópályát építeni,vagy csak úgy üldögélni és beszélgetni 3 kis gyerekkel.
Szentimentálissá váltam, és mostanában fel-fel ötlik bennem a kérdés miért van ez.
Talán azért, mert
ANYA lettem?!

Gyerekek GPS nélkül

Jó. én sem vagyok egy őstehetség.
A térképet sem tudom fejjel lefelé nézve értelmezni. Nekem semmit sem mondanak az utcanevek én a könnyen megjegyezhető pontok (szobrok, áruházak, folyó) szerint tájékozódok.
Mert nő vagyok, ugye.
Mert a férfi az más, ő visszatalál. Nem kell hozzá lila ház, lovasszobor, semmi. Nem zavarja a fordítva kiterített térkép. Meg annak hiánya sem, végső esetben felnéz az égre és a nap, vagy a csillagok állásából tájékozódik.
Persze bárki eltévedhet. Nemtől függetlenül.
Akár a saját lakásákban is.

Elsőre furcsán hangzik, de másodikra logikusnak is tűnhet a dolog. Egyrészt kevés ember közlekedik térképpel a saját lakásában, másrészt a plafon miatt sem a nap, sem egyéb égi jelenség nem látható.
Meg valljuk be, éjszaka, álmunkból felriadva, az embernek amúgy is gondjai vannak a tér-és idő koordinátákkal.
Szóval ne lepődjünk meg, ha a gyermekünk sem boldogul mindig a feladattal.

Tominak két évesen nem sikerült az ágya és a mi ideiglenes fekhelyünk közti 1,5 méteres, egyenes utat abszolválnia, hanem a szoba másik végében lévő ruhásszekrényhez gyalogolt. Igaz nála ennyi is volt a mászkálás.
András ennyi idősen sokszor először a konyhába indult, majd félúton jutott eszébe, hogy hová is készült.
Hiába mindig szerette a hasát.
Most Iván van soron. Ő igazi kalandor. Nyertem már vissza a vécéből, a kanapéról, a plüsállatokat tartalmazó kosárból. És a dolognak még nincs vége, számításaim szerint, még bő egy fél évig fog kisebb-nagyobb rendszerességgel a lakásban bolyongani.

Nála, még lehet, hogy megérné egy GPS beszerezése....

Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végig csinálja!

A puzzle nem a gyenge emberek elfoglaltsága.

Két, összesen 3000 darbot számláló kirakós beszerzése és öszeállítása már önmagában is az enyhe szadizmus kategóriába tartozik, de ha ez még megfejeljük3, a kisebbik fajtából való, gyermekkel, teljes joggal pályázhatunk az "Év legsikeresebb önsorsrontója" címre.

Persze bevallom nem ez vezérelt akkor, amikor karácsony szent napján nekiálltam az első 1000 darab összerakásának. Az elején még szépen haladtak a dolgok, már jó pár száz elem a helyére került, amikor szembe talátam magam egy teljesen fekete 4x10 cmes területtel. Ekkor jöttek az első arcizomrángások. Azért túl estem rajta, és boldogan fogtam neki a falikárpit kirakásának. Ez legalább kétszínű volt Kétszínű, igen, sötét kék, meg egy ici picit világosabb kék. A különbség szabad szemmel nem volt igazán érzékelhető. Ezek után jött a fehéres rózsaszínben pompánzó, a képet széltiben átszelő abrosz, és a puzzle jó 1/4-dét kitevő barnás, sárgás, címerkép. De végül is kiraktam. Az egészet!

A sikertől vérszemet kaptam és nekiálltam a második 2000 darabnak. Ezt még most is rakom. Szép kép, egy olasz kisvárost ábrázol, vannak rajta kicsi, színes házak, kicsi szürke, barna, és zöld hegyek, és egy tenger. Egy nagy, összefüggő, egységesen kék színű tenger.....

Amit szabad Jupiternek....

...azt szabad a kisökörnek!
Legalábbis Kisökör így gondolja.

Végtére is egy csoportba tartozik Jupiterrel. Mindketten gyerekek. Mindketten egyenlők.
Az olyan apróságok, mint a pelenka a fenéken, vagy a finoman szólva is korlátozott verbálitás, nem számítanak.

Nem látja be, hogy értelmi, és fizikai képességei ugyanúgy alacsonyabbak, mint a testmagassága.
Ami érthető is, hiszen pont alacsonyabb értelmi képessége miatt nem is láthatja be,hogy nemcsak az a 20-40 centi választja el bátyjaitól.
Azt gondolja, egyszerű technikai problémáról van szó akkor, ha ő nem tehet meg olyan dolgokat, amit a nagyobbak igen.
Mélységesen meg van győződve arról, hogy azért nem önthet magának tejet, vagy azért én kenek vajat a zsemléjére, mert ő még nem éri fel a konyhapultot. Mivel a hiányzó negyven centinek tudja be a dolgot, néhány szék segítségével orvosolja a hiátust.
És amikor lenyerem alkalmi test(és önbizalom)növelőjéről, rettenetesen fel van háborodva.
Szintén nem érti, neki miért kell a bevásárlókocsiban ülni, amikor a többieknek nem.
Azt gondolja, hogy egyszerű technikai problémáról van szó.
Mivel annak a plusz negyven centinek tudja be a dolgot, amennyivel magasabban ül, és kimászással orvosolja a hiátust.
És amikor visszateszem, rettenetesen fel van háborodva.

Hisz ő nagy, ám mindenek előtt egyenlő.

Főzök

Nem nagy hír, tudom.
Kisgyerekes anyákkal gyakran megesik az ilyen.
Olyan gyakran, hogy - bár a britek köztudottan mindig, és mindere fogadnak -, még egy londoni bukmékerirodában sem kötnének fogadások a "Vajon anya ma főzni fog?" kérdésre. Túl egyértelmű lenne a válasz.

Szóval főzök.
Általában egyszerűt, gyorsat.
Meg néha különlegeset, időigényeset.
De azt inkább nem.

Egyébként is, jobban szeretek sütni.
Nekem az egyszerűbbnek tűnik, csak összekeverek 1-2 dolgot, be a sütőbe, és ha elrontottam, egy kis csokimázzal még mindig ehetővé lehet varázsolni. (Oké, az odaégetett sült csirkén már ez sem segít sokat....)
Persze kevesebbet sütök, mint főzök, mert 4 pasit kell nap-mint nap jóllakatnom, és erre, az utóbbi tevékenység alkalmasabb.
És e célból, már lassan 7 éve állok napi rendszerességgel mindenféle gázzal, elektromossággal, vagy fával forróvá varázsolt alkalmatosságok elé, és főzök.
Nem mondom, hogy mindig meg is lehetett enni, azt, ami a kezem alól kikerült, de azért ma már csak kivételes esetekben kerül a tányér helyett a kukába az étel.
Persze irhatnám, hogy azért, mert mesterien elsajátítottam a főzés tudományát, de ez nem teljesen fedi a valóságot.
Mert az elmúlt években nemcsak főzési-, de az önismeretem is jelentősen megnőtt, és már egy ideje csak olyat főzök, amiről biztosan tudom, hogy képes vagyok megcsinálni!

Minden kezdet nehéz

Egészen pontosan minden belekezdés nehéz.
Mert az ember lánya kigondolja, ízlelgeti a dolgot. Próbál időpontot kitűzni, majd eltolni, saját felelősségét elhárítani és a külső tényezők együttállásának tulajdonítani a sikertelen bele(nem)kezdést.

Aztán egyszer csak eljön a pillanat. Igazából nem lehet tudni miért akkor, és ott. Csak megtörténik a dolog. Napok, hónapok, évek óta halogatott dolgot intéződnek el egy perc alatt.
És akkor megvan. Kész. Az ember nem is érti, minek kellett eddig tologatni.

Lehet, hogy van valami a levegőbe. Az évkezdés, talán. Új év, új évtized- Új élet!
De persze hagyjuk a pátoszt. Egyszerűen elfogyott a türelmem.


Szóval elég volt. A szokásos esti mesélés-fogmosás után nem a gyereket tettem be a kiságyba, hanem a kiságyat tettem ki a szobából.
A fekhely hűlt helyére egy izoláló alátét, majd arra egy matrac kerül (az András fekhelye alá csúsztatható ágykeretre még nem akartam rátenni, ne legyen túl nagy a változás), arra meg a gyerek.
Iván nagyon örült, még tapsolt is örömében.
Pláne, hogy innen még egyszerűbben ki tud járkálni.
Új év, új évtized- Új élet!
Nálunk is. Mert bár igaz, hogy most is kismilliószor vissza kell tenni a kiságyba, nézegetni kell a fáradságtól kiakadt szemeit és várni, hogy végre annyira elálmosodjon, hogy ne legyen ereje kimászkálni, de legalább nem fájdul meg a derekam a folytonos beemelgetéstől!

2009 mérlege

Kezdjük Ivánnal. Róla nem sokat tudok írni, mert nem nagyon volt mérlegelve. Talán egyszer, az egyéves orvosi vizsgálaton. Olyan 10 kg körül volt. Meg szerintem maradt is.
Én azt javasalom, írjunk hozzá 10 kg-ot.
András sem nagyon változott súlyban, 16 kgról 17-re tornázta fel magát, miközben Tomi egész éves teljesítménye megmarad 20 kgnál.

Én már annál jobbat produkáltam, évszaktól, stressztől, elfogyasztott csokimennyiségtől függően 62 és 67 kg között mászkáltam fel,- és le.
Most 65 kg vagyok
A Zuram negatív rekordot döntött, tavaly előtt már 95 kg fölött is volt, de most 88 körül stabilizálta a súlyát.

Ha mindezt összeadjuk, az jön ki, hogy
2009 mérlege 200 kilót mutatna, ha kis családunk ráállna.

Készüljél fel a hangulatra!

Az év utolsó napja, a nagy bulizások ideje.
Készüljön fel mindenki a hangulatra!

Mondjuk ezzel a videoval:
http://www.youtube.com/watch?v=WbUWCsFkMms

Mi már voltunk a Jednotában!

Süssünk malacot!

Szilveszterkor illik malacot enni!

A tésztához:

25 dkg átszitált lisztet összekeverünk 10 dkg cukorral és két csomag vaníliás cukorral (vagy két evőkanál házi készítésűvel). Hozzákeverünk 10 dkg olvasztott vajat, 1 dl tejet, és annyi vizet, hogy lágy, krémállagú tésztát kapjunk.

Muffin formába egy-egy kanálnyi tésztát teszünk (hogy sütés utáni is laposak maradjanak a muffinok) és 180 fokon 20-25 perc alatt megsütjük.




Amikor a sütik elkészültek, két sütőpapír között kinyújtott marcipánnal díszítjük.

Szétmacskolva

Nem, tudom honnan ered a késztetés. Biztos valami ősi ösztön. Az elrejtőzéshez lehet valami köze.
Vagy nem.
Az is lehet, hogy anya idegeinek kultikus felhergeléséről van szó.
Vagy egy új próbatétel a mosógép számára.

Bár talán nem kéne ilyen magasztos célok után kutatni.
Nagy valószínűséggel csak a szétmacskolása lényeg.
Az a pár másodperc, amíg a cipő, és a nadrág szára teljesen megmerítkezik a nedves-sáros pocsolyában.Meg persze az előkészítés.
A fej egy kicsit félrebillen, amíg megsaccolja a távolságot, kiszámolja a sebességet, és az ugrás ívét.
Az izmok megfeszülnek, a láb előrelendül, két-három lépés, és egy szép ugrás után pont a pocsolya közepébe landol. Pár másodpercig macskol benne egy kicsit, majd boldogságtól sugárzó arccal kilép belőle.

Ennyi volt.
A pocsolya szétmacskolva, a gyerek alsó 20-30 centije tiszta kosz (persze, ha tiszta, akkor nem is baj), anya pedig próbál a gyerek örömére, és nem a plussz munkára koncentrálni.

Összefogaláls

Az első.
Az első karácsony.
Az első, igazi, karácsony.
Az első, igazi, gyerekes karácsony.
Az első, igazi, háromgyerekes karácsony.

Persze Tomi volt a legaktívabb. Miután kinyitotta a szemét, előbb fél-, majd negyedóránként, később 10 percenként 2 után pedig már átlagba 34 másodpercenként tudakozódott az angyalok holléte felől.
Akik szerencsére pontosan érkeztek. Épp akkor , amikor elkészültem a karácsonyi vacsorával.

András az angyalok érkezésével egyidőben kapcsolódott be a karácsonyba, Ivánnak pedig csak az ajándékok kibontása után esett le a tantusz.
De nem zavarta, hogy utolsónak érkezett, teljes vehemenciával vetette rá magát az ajándékokra. A bátyjai meg rá, mert Iván állandóan az ő új játékaikat akarta kipróbálni.

Én is kaptam ajándékot. Neki is álltam kibontani, de az első két órában sehová sem jutottam, mert percenként jött valamelyik gyerek, hogy rakjam össze/szedjem ki/ vegyem el Ivántól az épp aktuális mütyürt.

A Zuram is kapott valamit. Ő is örült (legalább is ezt mondta), majd az ajándékot egy laza mozdulattal besuvasztottta a kanapém mögé, a polcra.
Így az esti olvasáshoz kényelmesen kéznél lesznek az új könyvek.

Aztán végre sikerült nekem is ajándékközelbe jutni, és végre én is örülhettem.
Részint az ajándéknak, résszint annak, hogy a gyerekek végre nyugton hagynak.

Vigyázat! Ajándék!

Vannak olyan törzsek, ahol abból áll a háború, hogy elkezdenek a másik területére édesgyökeret áthordani, és aki több édesgyökeret hord át, a nagyobb ajándékával megszégyeníti a másikat.
Szóval csak óvatosan!

Boldog Karácsony!

Ha jön a hideg

Ha jön a hideg, fogjunk pár gyereket.



Húzzunk rájuk anorákot.



Cipőt, és kabátot.




Adjunk rájuk sapkát, kesztyűket, és sálat.



Ne hagyjuk otthon a kedvenc plüssállatot sem



És már indulhatunk is!

Való-Világ

Igazi valóság show.
Az ember csak áll, és az ajtórése, ablakon keresztül, vagy az óvónéni háta mögül próbálja kifigyelni, hogyan is zajlik csemetéje élete a való világban.

Vannak gyerekek, aki szó szerint rohannak bele a nagyvilágba. Mindent kipróbálnak fel/össze/kiborítják, boldogan üdvözölnek mindent élőt , és élettelen.
Aztán vannak gyerekek, akik úgy vannak vele, amíg a világ békén hagyja őket, ők sem bántják azt. Ők elüldögélnek egy sarokban, jókat játszanak egyedül.
Meg persze ott vannak a lassan bemelegedők is akik nehezen szakadnak le a szülőről, de amikor végre sikerül, jól elvannak.

És aztán ott van Iván. Ő, ha csak közvetve is, már pár hetesen összetalálkozott a valósággal. És bejött neki!
Nézelődött, aztán már mosolygott, egyre aktívabban részt vett benne. Szóval nagyon tetszett neki a dolog, egészen addig, amíg a világnak csak azt a szeletét ismerte, amiben nem voltak más hasonszőrűek.
Amióta játszócsoportba járunk, és világossá vált számára, hogy nem ő az egyetlen "édi-bédi-bébi", azóta már nem olyan elégedett a világgal.
Morcosság, gyanakvóvá vált. Képes egy teljes órán keresztül a játszószőnyegen üldögélni, és összevont szemöldökkel, enyhén dorgáló tekintettel szemléli a többi kisgyerek boldog játékát.
Közös tevékenységre nem hajlandó, mások közeledését elutasítja.
Egyetlen kivétel az, ha étellel kínálják meg, ilyenkor társas interakcióba lép az eleség forrásával.
Talán mégsem reménytelen eset....

Ó, zöldfenyő...

Szóval ott állok fölötte, és nem tudom megtenni.
Nem, és nem, egyszerűen nem megy.
Pedig szentül elhatároztam, hogy idén megteszem. Igazából már bő 4 éve kacérkodom a gondolattal, de idén éreztem úgy, cselekedni fogok,
veszek egy műfenyőt!

Mert azt az ember egyszer megveszi, és akkor nem kell minden évben egy fenyőfát csak azért kivágni, hogy két hétig bent legyen a lakásban.
Meg hát egy ilyen tisztább, egyszerűbb.

Bemegyek a boltba, itt a döntő pillanat, anyagi és szellemi tehetség is együtt van.
És én mégsem tudom megtenni.
Állok fölötte, nézem ahogy a törzs helyén egy zöld girland kígyózik, még egyszer megtapogatom a "tűleveleit", beszívom műanyagillatát és döntök.
Nem veszem meg!
Nem lennék képes ezzel a micsodával huzamosabb ideig a lakásban tartózkodni.

Sarkon fordulok, épp indulnék kifelé, amikor lepillantok és szemem megakad egy cserépben üldögélő (igazi) kis fenyőn.
Szerelem első látásra! Felveszem, és boldogságtól sugárzó arccal kifizetem.
Igaz, hogy olyan kicsi, hogy talán 3 dísz fog elférni rajta és csak Szenteste lesz bent a lakásban., hogy biztosan kihúzza, de így legalább tisztább, egyszerűbb, és mégsem mű.

marcipános szaloncukor

1. Marcipán: fél deci vízből és 10 dkg porcukorból szirupot főzünk, majd amikor lehűlt, hozzákeverünk még 10 dkg cukrot és 20 dkg őrölt mandulát, ízlés szerint mandulaaromát (én nem tettem) majd az egészet összeállítjuk.

2. fél óráig pihentetjük a masszát, majd porcukros felületen kis rudakat formázunk belőle, amiket éles késsel kis darabokra vágunk, majd kézzel megformázzuk azokat. (én előre őrölt, mandulát vettem, mert nem tudtam, hogy a héja is bele lesz darálva, ezért vannak a pöttyök)



3. egy edénybe forró vizet (én vízforralóval forralom) öntünk, teszünk bele egy passzentos tálat (hogy ne szökjön el a meleg), amibe 20 dkg főzőcsokit, 10 dkg vajat és 1 tk olajat teszünk, majd olvadásig kevergetjük.
Amikor felolvadt, a vizet megint felforraljuk és visszaöntjük, hogy a máz folyékony maradjon.

4. a szaloncukor darabok villával egyenként a csokiba mártjuk, és sütőpapírra, vagy rácsra (már vennem kéne egyet) helyezzük.



5. amikor a máz megszilárdul, csomagolhatjuk is!

A kesztyűnek 5 ujja van,

mégsem megy rá a gyerek kezére!
Pedig a gyereknek is öt ujja van. Illetve 2x5, tehát két kesztyű nem megy rá.

Én is csak egyszeri szülő vagyok, és nekem is van első gyerekem, ebből következik, hogy már én is csináltam/vettem olyan dolgot, ami első ránézésre roppant ötletesnek/gyerekbarátnak tűnt, a használatban viszont csődöt mondott.

De itt most nem erről van szó. Az ötujjas kesztyűről már az elején azt gondoltam, hogy nem kisgyereknek való. Még emlékszem, ahogy álltam a nagyáruházban az kosár fölött és keresgéltem Tominak élete első vízhatlan kézrevalóját.
Egy egyujjas kesztyűt, természetesen. Mert elképzelni sem tudtam, hogyan lehet azt az 5 pici ujjat belerakni a számukra készített helyre.

De hát ami volt, elmúlt, Tomi megnőtt, biciklizik rendesen és hát olyan 5 fok körül bizony már fázik a keze. Az övé és Andrásé is.
Tehát ide kesztyű kell. 5 ujjas. Hiszen a kerékpár kormányát rendesen kell fogni. Viszont nem kell vízhatlan, mert esőben/hóban az ember úgysem nagyon teker.

Szóval megvettem. 2x2x5-öt. Puha, kötött, jól táguló anyagból, biztos,ami biztos.
És mégsem ment fel. Persze én, normáltalan nem csináltam főpróbát ezért reggel, élesben derült ki, hogy nagy ujjak ide, tágulós anyag oda, az 5 ujjas kesztyű se nem gyerek, se nem szülőbarát.
Mindegy, kompetens anyuka vagyok, így tíz perc küzdés után mind a húsz ujjat kesztyű takarta. Azt nem állítom, hogy mind bent is volt a megfelelő helye, de anyag takarta, tehát nem fázott.

Még eljátszottuk ugyanezt az menetet oviból vissza, otthon pedig hamar kitaláltam, hogyan lehetne tágítani a kesztyűt, az ujjakba vastag ceruzákat dugdostam és a ruhadarabok (pontosabban az írószerszámok) ebben töltötték az éjszakát.

Most az jöhetne, hogy reggel olyan simán csúsztak be a gyerekkezek a kesztyűbe, mintha beolajoztam volna azokat, de ez csak félig igaz.
4 ujjnál valóban funkcionált a dolog, de az ötödik a mai napig sztrájkol.

Terminátor nevelde

Talán kéthetes korában dőlt el a dolog.
Talán nem kellett volna már akkor cselgáncsra vinni...
Igaz, hetekig végigaludt minden edzést, de ki tudja, alvás közben milyen taktikai elemeket szedett magára.

Vagy lehet, hogy nem lett volna szabad hagyni, hogy a bátyusokhoz hasonlóan ő is bokszkesztyűben parádézzon otthon.
Felnőtt bokszkesztyűben!
A keze biztosan ettől erősödött meg.

De valószínűleg az is hozzáad valamit a dologhoz, hogy az óvodáig lévő majd fél kilométert gyakran egyhuzamban legyalogolja.
Erős lábak, ugye....

Na jó, ne becsüljük le a szellemi késztetést sem. Hisz mit ér a nyers fizikai erő, ha nem társul hozzá tudás és akarat.
Mert akarat az van. Mondjuk meg is értem, engem is fusztrálna, ha az egész családból csak nekem kéne rácosk között élnem (na jó, csak aludni).
Iván is hasonlóan gondolkodhat, mert immáron bő két hónapja minden gond nélkül kimászik a kiságyból.

A forgatókönyv mindig ugyan az:
Előbb gondosan kidobálja a keze ügyébe eső játékokat és könyveket, majd egy,
"Anya, csak kiugrum és visszahozom azokat" pillantással két kezével felhúzza magát, majd a megfelelő magasságban átlendíti a lábait, és már kint is van.
Modnanom sem kell, a tárgyak soha nem kerülnek vissza, a rácsokviszont elveszítették fő funkciójukat.
Egy újabb korszak zárul le.

Viszlát rácsos ágy, hello normál fekhely!

Adventi várakozás

Az adventi naptár szép hagyomány, a kisgyerek látja az idő múlását rajta, és persze mindennap van benne valami.
Mert tettem bele!
Meg fel is raktam, aztán meg át, mert rájöttem, Iván egy székre mászva simán el fogja érni.
Igaz most is eléri, de most a tévéasztalra kell felmásznia hozzá és az, a cd lejátszó miatt, már nem megy olyan simán.

Ezért napközben többször is bepróbálkozik, odaáll a naptára elé, elkeseredett arccal hadonászik és közben azt kiabálja "to-to!" Persze nem kap semmit, mert egy napra egy cukorka jár és aki reggel 6kor már benyomta az adagját, ne panaszkodjon!
Szóval panaszkodik egy darabig, majd jön az asztalmászás.
Részemről meg a leszedés.

És ez még a könnyebbik menet, mer bár András és Tamás már megérti az "egy nap egy" elvet, de amikor hajnali 3-kor keltegetnek, hogy akkor ők most kiniytnak egy ablakot, az meglehetősen érzékenyen érinti a lelkiállapotomat és új értelmet adott az Adventi várakozásnak.
Eddig azt számoltam mennyit kell aludni karácsonyig, most az számolom, hány ablakot kell még kinyitni, hogy végre nyugodtan átaludhassak egy éjszakát!