Még pár hónap és egyetlen hajszálam sem görbülhet.
Ha ugyanis így mennek tovább a dolgok, akkor nem lesz minek görbülnie a fejemen, mert rövid időn belül kopasz leszek.
Szerencsére nem valamilyen egészségügyi problémától leszek lassan tar, hanem a gyerekemtől.
Tudom, szinte adja magát, hogy attól a stressztől hullik a hajam, amit három kisgyerek egész napos ellátása jelent (bár lekopogom, mostanában egész olajozottan működik a mi kis négyesünk), de nem, az én gyerekem közvetlenebbül járul hozzá a hajtalanításomhoz; két apró kezével szó szerit minden alkalmat megragad, hogy tépkedhesse az amúgy sem túl sűrű ékemet.
A dologban én sem vagyok ártatlan, mivel Iván hajfetisizmusa már pár hónapos korában egyértelműen megmutatkozott. Amint képes volt a kezét akaratának megfelelően mozgatni, rögtön lecsapott a hajamra.
Akkor hagytam neki, mivel csak szopi közben játszadozott a lelógó hajvégekkel. Aztán nőtt és eljutottunk odáig, hogy ő lett a Lesből-Támadó-Hajhúzó. A legváratlanabb pillanatokban és helyeken volt képes meghúzogatni a loboncomat.
Ezt elég hamar megelégeltem és szép következetesen nekiálltam leszoktatni. Sok hiszti, meg igazi késégbe esett sírás árán sikerül is elérnem, hogy napközben már csak elvétve esik nekem.
A hajnali szopi alkalmával viszont piszokul visszaél az én félálmos-kómás állapotommal.
Erre még nem tudom mi lesz a megoldás.
Esetleg egy úszósapka?
No comments:
Post a Comment