Ezek még enni fognak....

Van a városunkban egy kis kebapos. Tényleg kicsi, az egész helyiségbe 3 asztal fér be.
A kaja viszont jó és olcsó.
Ebből következik, hogy mindig teli van. Pláne délidőben, ebédtájt.
Ezért nem ritka, hogy egy asztalnál többféle, közelebbi ismeretségben nem álló (röviden vadidegen) ember is letelepszik, hogy elfogyassza szerényes étkét.

Ma a városban volt dolgunk, gondoltam kapnak a fiúk 1-1 adag sült krumplit. Szerencsére az egyik asztal éppen üres volt, oda letelepedtünk és vártuk, hogy kisüljön a burgonyánk.
Közben Tominak vécére kellett mennie, ezért elkísértem a legnagyobb fiamat a legkisebb helyiségbe. Miután visszatértünk, egy, az asztal mellett álló hölgy zavartan mosolyogva szólt hozzám:
"Én voltam itt előbb"

Semmi baj, gondoltam, a nagy éhségben biztosan elkerülte a figyelmét az asztalon álló két ásványvizes üveg, az egyik széken ülő András és az asztal mellett álló üres babakocsi.
Kedvesen megpróbáltam ráirányítani a figyelmét a tényekre és ezért így válaszoltam:

"Én már itt voltam"

A történet itt le is zárulhatott volna, úgy, hogy elnézést kér, megkérdezi, hogy szabad-e két hely, vagy úgy, hogy elmegy.

De a hölgy nagymamája bizonyára zsüfrazsett volt, és hát ő sem volt hajlandó lemondani jogosnak vélt birtokáról. Felém fordult és egy "te-idióta-akkor-még-egyszer-elmondom-mert-biztosan-nem-fogtad-fel" mosollyal még egyszer megismételte:

"Én voltam itt előbb"

Hát jó, gondoltam, ha harc, hát legyen harc, és bevetem a titkos fegyvert:
"Én voltam itt előbb, csak a fiammal a vécén voltunk"-feleltem és szépen helyet foglaltam.

A hölgy ekkor fásult hangon megkérdezte, hogy szabad-e a másik két hely, majd a fiával együtt leült.
Érződött, hogy a vereség hatására megtört benne valami, feszengve nézegette az étlapot, fészkelődött.
A kegyelemdöfést az adta meg neki, hogy kihozták a sült krumplikat, a gyerekek pedig jó étvággyal nekiláttak.
Pár másodpercig csöndben volt, majd odaszólt a fiának:

"Ezek még enni fognak!" - olyan hangnemmel, mintha Istentől elrugaszkodott dolgot műveltünk volna azzal, hogy egy étkezdébe beülve ételt rendelünk, és eszünk.

Nem tudom, mit várt volna tőlünk, talán, hogy Iván szteppel majd, amíg Tomi zongorázik, András pedig énekel hozzá?
Mindegy, már nem tudtam megkérdezni, mert az a tény, hogy mi eszünk, annyira megviselte, hogy inkább felállt és fiával együtt távozott.
Remélem máshol talált üres asztalt!