a korsó a kútra, amíg el nem törik.
Bár egy kisgyerekes családban még járnia sem kell előbb-utóbb úgy is eltörik.
Legkésőbb akkor, amikor valamelyik gyermek ki akarja pakolni a mosogatógépből, és az szépen kicsúszik a kezéből.
Én persze ilyenkor nem haragszom, hiszen csupa jószándékból segített. És szerencsére az én fiaimból nem hiányzik a jószándék, az, amelyikkel azt a bizonyos pokolba menő utat is kikövezték (persze nem az én fiaim).
Igaz azért vannak más esetek, amikor tényleg rosszalkodnak, no ilyenkor rájuk is szólok, hiszen ami a szívemen az a számon. De a sarkamra azért ilyenkor sem szoktam állni, mert az elég kényelmetlen.
Mint ahogy más szájából sem szoktam kivenni semmit (pláne nem a szót), mert az meg nem túl higénikus. Egyetlen kivétel ez alól az, ha Iván megszerez valamilyen apróbb játékot, és boldogan rágcsálni kezdi.
Igaz már nem vagyok sem tizenkilenc, sem egy híján húsz (de szért szerencsére a kenyerem javát még nem ettem meg), láttam-tapasztaltam már egy-két dolgot az életben, de azért a férjem még mindig tud meglepetésekkel szolgálni.
Az elmúlt 2 hónap alatt már harmadszor hozott nekem virágot. Csak úgy!
Virággal amúgy a fiaim is el szoktak halmozni...
Naná, hiszen az alma nem esik messze a fájától, és a vér vízzé akkor sem válik, ha a hét jelentős részében én vagyok a fiúkkal.
És még sok víz le fog folyni a Dunán, mire ők kirepülnek.
No comments:
Post a Comment