Diliház

Vajon mi lesz, ha egy baráti- és családi segítségtől távol élő család egyik gyermeke kórházba kerül és az anyuka is vele tart, míg apuka a többi csemetére vigyáz és naponta meglátogatják az egészségügyi intézményben leledzőket?

Elárulom, diliház... Elsősorban a kórházban.

Otthon még csak csak kordában lehet tartani az anyátlan csemetéket, a megszokott környezet, ugye.
DE gyerek barát kórház ide, tonnányi játék oda, 3, erősen kiskorút nem lehet sokáig olyan állapotban tartani, hogy egy külső szemlélő a "jó gyermek" kategóriába sorolja őket.

Sőt, két gyereket sem lehet kórházi körülmények között 2-3 óránál tovább a megfelelő szociális kereteken belül tartani.

És most elárulok még valamit, EGY gyereket sem lehet 1 napnál tovább a kórházban elvárt, "szegény beteg" állapotában tartani, ha ő nem érzi magát annak.

András pedig ma már nem érezte magát annak. A tegnap reggeli műtét után az egész napot végig aludta és csak azalapevető biológiai szükségletei (úgy, mint evés-ivás és az agyagcsere) elvégzésére kelt fel, ma már, az otthon megszokott rend szerint, fél hatkor kelt.
Az időpont önmagában is botrányosnak hangzik, de ha hozzátesszük, hogy rajtunk kívül még 3-an voltak a szobában, András pedig teljes hangerővel beszélt, rögtön elővillan a korai kelés másik kényes vonása is...
Mit volt, mit tenni, fogtam az ordítva tiltakozó fiamat és kicipeltem a szobából a játszósarokba és megpróbáltam lekötni, amíg el nem jött a reggeli ideje,
majd, amíg meg nem jött a vizit,
ezután már Tomit és Ivánt is hozzácsapva, a Zurammal nyitottunk óvodát, amíg nem jött a sebész,
ezután ők a hárman (Tomi, Iván és a Zuram, nem a sebész) a szabadtéri fakultatív programot (gyermektelenek kedvéért: a játszóteret) választva ismét kettesben maradtam Andrással. Vártuk a zárójelentést. Megkaptuk és én boldogan indultam haza.

Két napi feszült idegállapot után, gondoltam már semmi nincs, ami felborzolná az idegeimet...
Aztán hazaértem, és kezembe került a levél, amely Tomi múltheti kórházi tartózkodásának számláját tartalmazta.....