Ülök a vécén...

Az egyik legfontosabb, naponta többször végzett tevékenységéhez nyugalom kell, és magány.

Már több, kísérleti szituációban és valós helyzetek vizsgálatában kimutatták, hogy az emberek többsége nem képes könnyíteni magán, ha mások is figyelik.

A többsége, mert kivételt képeznek e szabály alól az közös cellába zárt rabok, a doppingköteles élsportolók,

és mindenki, akinek kisgyermek van a háztartásában.

Mert a gyerek bizony elkísér.

Először még csak a szeparációs szorongás hajta.

Azután a kiváncsiság.

Amikor maga is használni kezdi az eszközt, akkor már a technikai részletek jobb megértése miatt.

Ezután meg csak szimplán azért, mert mondanivalója van.

Én mostanában 3 szempár kíséretében járok a legkisebb helyiségbe.

Iván (majdnem 1) jön, hol kiváncsiságból, hol a szeparáció miatt.

Tamás (már 5) jön, hogy ne kelljen megszakítania a kertünk dinoszaurus-barát átalakításáról folytatott monológját.

András (majdnem 3) jön azért, ne hogy kimaradjon valami izgalmasból.

A férjem szerencsére már nem kiváncsi, nem esik kétségbe, amikor kikerülök a látómezejéből, ha pár percig nem beszélünk egymással, még képes felvenni a fonalat ott, hol abbahagyta és azzal is tisztában van, hogy ha izgalmas is az, amit a vécén csinálok, akkor sem kell ott lennie, hiszen ő is utánam tudja csinálni!