A papucs

Még egyetemista voltam és már házas. Épp rokonlátogatáson voltunk a Zurammal.
Az Ő rokonainál.
Ültünk kint a kis teraszon és beszélgettünk. A bejárati (illetve kijárati) ajtó, és az asztal közti távolság két lépésnyi volt.
A háziasszony serénykedett körülöttünk, horda ki-be a dolgokat.
Minden menet a következőképpen zajlott:
megállás az ajtóban, benti papucs le, kinti papucs fel, két lépés az asztalig, dolog lerakása az asztalra, két lépés vissza, kinti papucs le, benti papucs fel, irány a konyha az újabb dologért.

Nem igaz, gondoltam, mine kkell ezért a két lépésért állandóan papucsot cserélnie.
Jól el is meséltem a Zuramnak -akinek természetesen fel sem tűnt a dolog - és megjegyeztem, hogy é soha nem leszek ilyen.

Könnyen tehettem, abban az időben nem igen volt papucsom. Még fiatal voltam, és vad, mezítláb jártam a lakásban, teraszunk meg amúgy sem volt.

Aztán változtak az idők,
pár éve beszereztem egy benti papucsot. Mégis csak kényelmesebb télen, meg praktikusabb a vizes fürdőszobabán.

Pár hónappal ezelőtt pedig beszereztem egy kintit is.
Mégis csak egyszerűbb, hogy nem kell minden kertmenetnél cipőt, vagy szandált húznom.

Pár órával ezelőtt kivittem valamit a teraszra.
A bejárati ajtónál levettem a benti papucsomat, felvettem a kintit, mentem két lépést az asztalig, rátettem a dolgot, visszafordultam, két lépéssel az ajtónál votam, levettem a kintit papucsomat, felvettem a bentit...

Soha ne mond hogy soha!