...de a legjobb, ha nem nekem kell takarítani!
... de a legjobb otthon!
Csak hogy plasztikusan láttassam a bennem feszülő kettőséget.
Mert olyan nincs, hogy otthon is vagyok, meg nem is takarítok.
Igaz, hogy bő egy hétig senki nem randalírozott a négy falam között, ennek ellenére hétfő reggelre úgy nézett ki minden, mintha ágyúval lőtték volna szét.
Miután le- és kipakoltunk (hoppá, KIPAKOLTAM), behoztam az egy hétig száradó ruhákat, megvacsoráztattam a családot, a lakás ismét az őskáosz állapotában leledzett.
(Igazábó nem tudom, hogy csinálják ez családom férfitagjai, de nincs az a rövid idő, ami alatt nem tudnának hatalmas felfordulást csinálni. Ez biztosan egy olyan tudás, amit az apák adnak át a fiaiknak.)
Nem akarok hazudni, nem dőltem elégedetten hátra és néztem végig boldogan és elégedetten a fáradt családom, és gondoltam, hogy mindegy, legalább otthon vagyok.
Az egészből csak annyi igaz, hogy hátradőltem, és végignéztem a fáradt családon.
Illetve csak annyi, hogy hátradőltem.
Mert közben tulajdonképpen, nem a földön játszó gyerekeket méregettem, hanem a hátteret adó nappalit, és azont agyaltam, hol is kéne elkezdenem a rendrakást.
No comments:
Post a Comment