Játék

(...) Játszom két színes szememmel,

a két kedves, pici kézzel,

játszom játszó önmagammal,

a kisgyermek is játékszer. (...)

/Kosztolányi Dezső: A játék- részlet/

A valós életben nem ilyen szép és felemelő a játék 3 sajtkukaccal.

A valós életben ez a játék felér egy kardiotréniggel. Meg egy erős imázsrombolással.

Még jó, hogy senki nem látja, amikor fogvicsorgatva, a levegőt karmolva rohangálok két, nálam több tíz centivel alacsonyabb emberkezdemény után és azt kiabálom nekik, hogy "Most megeszlek". A harmadik ezalatt rendszeresen bemászik az útvonalamba. Ilyenkor nem túl elegáns bakugrásokkal emelem produkcióm fényét.

És nemcsak fárasztó a játék, de roppant fusztráló is. Soha nem nyerhetek, ha ugyanis elkapom valamelyiket, akkor vagy rám szólnak, hogy ne csaljak (!), vagy kijelentik, hogy mivel megfogtam őket, ismét én vagyok Cicóka-Macóka (ne is kérdezzék, nem tudom mi az).

Az sem túlságosan személyiségépítő, amikor Középsőm kardozni akar velem. Ilyenkor általában úgy kell állnom a habszivacsfegyveres szúrásokat, hogy a saját habszivacskardomat ki sem húzhatom a hüvelyéből (pontosabban a melegítőnadrágomból).

Tehát napközben játszunk, este meg Kosztolányit olvasok.